I.

A 2022-es év előtt szót kell ejteni az „előzményekről”. A 2020-2021-es év Covid-járványa komoly társadalmi trauma volt. Rengeteg társadalmi probléma, sérülékenység merült fel az izoláció okozta mentális problémáktól kezdve a szociális intézményrendszer hiányosságaival bezárólag, melyek az akut kríziskezelés mellett igényelték volna a rendszer alaposabb átgondolását. Ma már kimondható, hogy gyakorlatilag semmilyen átgondolás, újratervezés, rendszerek válságtűrő képességének növelését célzó intézkedés nem történt – sőt, maguk az akut beavatkozások sem voltak túl eredményesek. Össztársadalmi szinten úgy léptünk át a 1,5 éves időszakon, mintha ez valami kellemetlen, de alapvetően soha nem ismétlődő jelenség lenne.

A „sikeres járványkezelés” eredménye megközelítőleg 2020-2021-ben 33,5 ezer – többségében idős, beteg – honfitársunk halála, amin megint csak egyfajta járulékos veszteségként átlépett a közvélemény (és még egy 3-5 ezres többlethalálozás a 2022-es évre is várható). Miközben emléküket a feledés homálya nyeli el, velünk maradt a járvány számos olyan hatása, melyekkel nem kíván(t)unk foglalkozni össz-társadalmi szinten: a mentális problémák, az egyre szélesebb körben megjelenő totális bizalmatlanság a közintézményekben és az erre épülő egyre groteszkebb jelenségek egyre kiterjedtebb és súlyosabb társadalmi anómiát jeleznek. Ugyancsak átléptünk afelett, hogy a Covid igencsak rámutatott a magyar (egészségügyi, oktatási, szociális) ellátórendszer „alapjáraton” megmutatkozó működési deficitjeire is: a szervezeti betegségekre, a munkaerőhiányra, az infrastrukturális alkalmatlanságra, a minősíthetetlenül alacsony színvonalú általános és kríziskommunikációra, a kritikán aluli kimenetei eredményekre, a felelős vezetés teljes hiányára.

A 2020-2022. évek heti halálozása a járvány előtti 5 év átlagához viszonyítva.

Amikor a 2022. évről beszélünk, akkor a háttérben velünk vannak a 2020-2021-es Covid járvány utóhatásai egyfajta be nem gyógyult sebként, melyek napi szinten érezhetők a magyar társadalomban és a szociális ellátórendszerben is. Ezeket lehet, hogy szeretnénk magunk mögött hagyni, de nem tudjuk, velünk vannak a mindennapokban.

II.

Szemezgessünk akkor a 2022. év terméséből, nagyjából időrendben:

III/1.

Január. Az év egy régen várt 20% béremeléssel kezdődött, amiről aztán kiderült, hogy a minimálbér és bérminimum emeléssel együtt 20%. De legalább következetesen végigvitték a bértáblán, így a magasabb fizetési besorolásokban is megjelent. Hogy aktuálisak legyünk: 2023-ra az „ígéret” pontosan a minimálbér és a bérminimum emelése. Semmi több.

Bér- és illetménytábla a szociális szférában 2022-ben

III/2.

Február. Menekültválság: Ukrajna felől a háború elől menekülve milliók lépték át a határt. A társadalom egy emberként próbált segíteni – kivéve talán a magyar államot, ami meglehetősen későn és lassan ébredezett. A civil szervezetek és önkéntesek komoly erőfeszítéseket tettek – egy részük kapott ehhez némi állami forrást is, mások nem. Idén decemberben azért nemzetközi sajtótájékoztatón dicsekedett az állam azzal, hogy milyen hatalmas segítséget nyújtott a hozzánk érkezőknek. Ez azért a nemzetközi adatsorok összevetése alapján némileg vitatható, vagy legalább árnyalható.

Az egész történetnek mégis volt egy kis haszna, a Covid-veszélyhelyzetet felváltotta a háborús veszélyhelyzet, ami megint csak alaptörvényi szintig adott lehetőséget a jogok kézivezérléses megbuherálására.

III/4.

Márciusban már a harmadik nagy eseményünk jött: az un. “pedofil törvény” és “gyermekvédelmi” népszavazás. A történetnek megvan a maga finom előzménye: az Európai Unió Alapjogi Chartájának 21. cikke a diszkrimináció tilalmában tételesen felsorolja a védett tulajdonságokat, közöttük a szexuális orientációt. Ezt a cikket az Alaptörvény majdnem szó szerint beemelte a szövegébe, a “majdnem” itt pont a szexuális orientáció kihagyása volt a felsorolásból. Ergo önmagában a magyar Alaptörvény már sérti az uniós jogot (meg saját magát is, mert az Alaptörvény is előírja a jogharmonizációs kötelezettséget), de ezt a témát nem piszkálgatta senki.

Közvetlen előzmény a törvényhez Dúró Dóra könyvdarálós akciója, aminél jobb reklámot a Meseország mindenkié könyv nem is kaphatott volna, de egyben remek ürügy lett a kormány kezében a morális pánikgomb (by Sík Endre) benyomására. A lánykori nevén “pedofiltörvény” egy gyors névváltozással vált “gyermekvédelmi törvénnyé“, meggyalázva ezzel az 1997. évi Gyermekvédelmi törvényt, s egy intenzív, szexuális kisebbségek elleni gyűlöletkampány után jöhetett a népszavazás, amit épp az országgyűlési választásokra időzítettek, nehogy érdektelenségbe fulladjon.

A népszavazás érvénytelenségéért indított kampány összességében sikeres volt, de azért összességében több volt az érvény, mint érvénytelen szavazat és ezen belül azért a válaszok elsöprően a kormányzati álláspontot tükrözték. Az érvénytelenség sem oldotta meg a problémát, a törvényt nem vonta vissza a kormányzat, és ezzel az egyébként is bicegő felvilágosító tevékenységre a kormányzat komoly csapást mért – különösen, hogy a törvényhez kapcsolódó végrehajtási rendeletek a mai napig nem születtek meg. Ráadásul a törvény nem csak a szexuális felvilágosítás területét érinti, hanem a drogprevenciót és általában az egészségnevelést is. Mivel az egész jó eséllyel uniós jogot is sért, még nyáron megmozdultak a jogállamisági mechanizmusok, a napokban látott napvilágot, hogy a jogszabály miatt tovább folytatódik Magyarország ellen a kötelezettségszegési eljárás: 3 tételben megsérti az uniós jogokat.

III/5.

Május: a magyar parlament (értsd: Fidesz-KDNP) országgyűlési nyilatkozatban utasította el a korábban már aláírt Isztambuli Egyezmény ratifikálását. Nem fogjátok kitalálni az indokot: gender.

III/6.

Nyáron a nagy magyar vívmányként hirdetett rezsicsökkentés is lufiként pukkant ki. E téren igencsak húsba vágóan érintettek voltak a szociális intézmények, hiszen ezekben nem lehet csak úgy lekapcsolni a villanyt és leállítani a fűtést. A 3Sz és SzMME közös mérésében, illetve a médiában megszólaló intézményvezetők kisebb szervezetek esetén is több tízmilliós költségnövekedést becsültek, nagyobb szervezetek (kerületek, városok integrált intézményei) pedig százmilliós nagyságrendet mondtak. Ez nem kevés. Az év végéig eljutottunk odáig, hogy az egyházi fenntartású intézmények hivatalból kapnak kompenzációt, a civilek egy (kiírás alapján meglehetősen szűk) köre pályázhat, az önkormányzatokat majd az adóerő-képesség és néhány más szempont alapján a kormányzat majd többé-kevésbé támogatja. Ami vagy elég lesz vagy nem.

Ja, közben megjelent a rendelet: mindenki üljön át másik autóba, akarom mondani szociális intézménybe. A hajléktalanok meg húzzák össze magukat (by Felkai László államtitkár). Ha nem tudjuk működtetni szabályosan a rendszert, elengedjük a szabályokat. Ennyi.

Az már nem szempont, hogy az egész folyamatnak a kárvallottjai nemcsak az maguk az intézmények, hanem minden kliens, ellátott és igénybevevő, akikkel kapcsolatban állunk és a velük folytatott szakmai munka. Hogy esetleg pont most kellene megerősíteni a szociális ellátórendszert, mert most lenne rá szükség? Ugyan már. Magyarország 2022-ben megvalósítja az inverz jóléti állam koncepcióját, akkor ad, amikor nincs rá szükség és akkor von el a legtöbbet, amikor a legnagyobb szükség lenne a segítségre. És ez a tétel felvezet a szociális törvény módosítására.

III/7.

Szeptember. Ejtsünk szót az un. szívhang-rendeletről, ami szeptemberben borzolta fel a kedélyeket. Az abortusz a legélesebb társadalmi vitákat kiváltó jelenségek közé tartozik: számos kérdést vet fel az emberi jogokkal, a gyermekvállalással, az anyasággal, a családalapítással kapcsolatban. Az abortusz kapcsán etikai, szociális és egészségügyi dilemmák is felmerülnek. Nos, ezeket gordiuszi csomóként a kormány egymaga eldöntötte, hogy az abortuszt kérő vagy arra kényszerülő anyákat még egy kicsit meg is kínozza és megalázza.

Itt is érdemes figyelembe venni, hogy ez a jogszabály időben nagyon is szinkron az USA hasonló jogalkotási jelenségeivel, a NER láthatóan előszeretettel importálja az alt-right republikánus gondolatokat, illetve próbálja magát ezekben a körökben eladni, mint keresztény-konzervatív erő.

III/8.

A 2022. október 19-én benyújtott módosítás nem előzmény nélküli – a folyamat évek óta tart – de újabb szimbolikus mérföldkövet jelent a magyar állam szociálisnak nehezen nevezhető gondolkodásában. A 2022. november 22-i zárószavazásra a szöveget jócskán megfaragták, de az alapvető koncepció nem változott: a felelősség szigorúan véve az egyéné, az állam pedig csak végső esetben lép a színtérre. Instant neoliberális felfogás az ellátórendszerben.

III/9.

Eközben – nyilván a fenti módosítástól nem függetlenül – még idén döntést hoztak a kórházi krónikus ápolási osztályok átalakításáról is. Tény, hogy a probléma régóta megoldásra várt és a koncepció akár működhetne is – de sem az egészségügy, sem a szociális rendszer nincs abban az állapotban, hogy problémamentesen képes legyen végrehajtani ezt a reformot. De a törvényt azért megszavazták az egészségügyi törvénycsomagban.

III/10.

Hogy valami jó hírt is említsek: megalakult a Gondoskodáspolitikai Tudományos Tanács, mint a Belügyminisztérium újabb tanácsadó testülete. Az első fontos dolog, hogy a szociálpolitika szót – mint “kommunista örökséget” – immáron hivatalosan is maga mögött hagyta a kormányzat: gondoskodáspolitika van.

Másrészt – illúzióink ne legyenek – ez nem tudományos tanács, ez egy kormányzati háttértáncos alakulat, hogy a társadalmi egyeztetés ki legyen pipálva. A GTT 15 emberéből összesen 6 ember rendelkezik doktori fokozattal. A doktorival rendelkezők esetén a publikációs listák is elég furcsák, pl. Mandiner cikkek sorozata. A tagság nagy része nem is tudományos eredményei kapcsán került be a csoportba, hanem valamilyen (egyházi, illetve kormánybarát civil) szervezet képviselőjeként – jó esetben valamilyen szociális feladatot ellátó szervezet érintett tagjaként van jelen. Itt lényegében egy szakmai elitváltás zajlik, a korábbi időszakok szakmai szakértői helyett itt vannak azok a szervezetek és személyek, akik már a kormányzati ideológiával konform módon képesek vélemény formálni.

De hogy ide kapcsolódjon még egy hír: az Esterházy Károly Katolikus Egyetem (EKKE) „gondoskodáspolitikai” szakirányú továbbképzési szakot indít szeptembertől. Igaz, erről a szakról sokat még nem tudni, de hát a velünk élő #újbeszél sokat mond.

III/11.

Nem esett (elég) szó még az inflációról: a 2022-es évre valahol 23-26% közé fog esni az összesített áremelekedés, jövőre még ehhez legjobb esetben is 13-15% jön hozzá. Ugyanakkor az alapvető élelmiszerek áremelkedése bőven 50% feletti, ez a jelenség együttesen érinti az intézményeket, a dolgozókat és a klienseinket is.

Forrás: Vakmajom gazdasági blog

III/12.

Hogy kerek legyen az év: decemberben az NSZI szakmai kollégiumában Bogár László tart előadást. Ha így haladunk, még befut egyszer Dúró Dóra is és közös könyvdarálást tartanak.

III.

Kellene valamit mondani a jövőről… mi várható 2023-ban és azután. Én feltételezem, hogy ez a rendszer kitart ebben a kormányzati ciklusban és egyelőre annak sem látom sem politikai, sem társadalmi jeleit, hogy ne folytatódna. Elégedetlenség lesz, de változáshoz szükséges cselekvőerő nem. Lesznek emberek, akik megmondják, mit kellene tenni, de cselekvők nem lesznek. Itt-ott több-kevesebb igen, de nem hiszem, hogy ez elég lenne. Ráadásul 12 év alatt olyan szintre kerültünk és a trendek annyira meghatározóak, hogy innen a visszaút is legalább 3-4 kormányzati ciklus lenne.

Nem titok, hogy a kormányzat a szociális kérdésekben az un. morális modellben gondolkodik – az egyének felelősségének hangsúlyozása azt is jelenti, hogy a szociális problémákért az egyén morálisan is felelősségre vonható (miért nem dolgozott? miért ivott? miért nem nevelte meg a gyerekét? stb.). Ez az érdemességi szemlélet egyik fontos alapja. A jobbítás, az önmagukon segítés elsősorban az ő kötelességük és felelősségük. Az ellátórendszer részéről az érdemtelenek segítése nem erkölcsi kötelesség, hogy ki az érdemtelen, azt pedig az állam majd megmondja. Az érdemteleneket pedig nem segíteni, hanem kényszeríteni és szankcionálni kell – majd megtudják mi a magyarok istene és megtanulják, mi a helyes és helytelen.

A szociális törvény új filozófiájában a felelősség első sorban kötelezettség értelemben használatos. A kötelezettség szemszögéből pedig két irány körvonalazódik, a gondozási-gondoskodási kötelezettség és az anyagi teherviselés kötelezettsége – ezt már tetten lehet érni a krónikus kórházi ágyak átcsoportosítása kapcsán: vidd haza a beteg hozzátartozódat vagy fizess… Mondani sem kell, a felhatalmazó „empowerment” szemlélet ebben a rendszerben nem értelmezhető vagy pedig éppen nem kívánatos jelenség.

Lehet még a gondoskodáspolitika kifejezés hatásairól és tartalmáról merengeni. Az új kifejezés szerintem alapvetően arról szól, hogy a magas tudásszintű szociális munka helyett az alapvető szükségletekre fókuszáló szolgáltatás irányába halad a rendszer. Ahogy az oktatási rendszer a magas kiművelt szellemi elit helyett a munkaerőpiacot olcsósággal kiszolgáló munkát tette fókuszába, ahogy az egészségügy is csak a tűzoltás szintjére szorult vissza, úgy a szociális szektor is csak a minimális szintet célozza meg. Az “állami gondoskodás kommunista örökség”, nincs rá szükség. Az egyházi szektor térnyerése (erről majd lesz külön cikk) pedig egy ideológiailag lojális szolgáltatási szektort fog eredményezni. A “maradék” meg már sosem lesz elég erős ahhoz, hogy érdemben beleszóljon a dolgokba.

A végére pedig egy fontos és reális veszély: a szociális munka deprofesszionalizációja. A jelenlegi rendszerben számos jele van annak, hogy a szociális munka professzionalitása komoly eróziónak van kitéve, csak néhány ezek közül.

  • A gondoskodási, problémamegoldási feladatok erőteljes visszatolása a családra, egyénre. Ha az egyén és a család felelős és a feladat visszaterhelhető, akkor mi szükség van a professzionális segítőkre?
  • A szociális szakemberek “behelyettesíthetősége” tetszőlegesen bármilyen más dolgozóval. A munkaerőhiány rákényszerítette a segítő szervezeteket, hogy ne szociális szakemberekkel dolgozzanak – de ehhez maga a rendszer is megnyitotta a kapukat. Ha látszólag (!) így is működik (?) a rendszer, akkor mi szükség is van szociális szakemberekre?
  • A szociális munka rendkívül színes és sokrétű elméleti háttere helyett elég az un. “technikai szakértő” szint: protokollt végrehajtani, adatokat rendszerbe feltölteni, többi gombot nem nyomkodni…
  • A szociális munkás szerepeinek eltolódása – hol van már az önkéntes kliensek időszaka? A gyermekvédelemben pl. kvázi-önkéntes és kötelezett kliensek vannak a szociális munkás szerepén belül a segítő funkció eltörpül a kontroll mellett. Ezt a folyamatot erősíti az eszköztelenség, aminek az erőforrások mellett azért van egy módszertani oldala is: ha nem szociális munkások dolgoznak a rendszerben, hogy is alkalmaznak szociális módszertani eszközöket?
  • A szociális segítés társadalmi presztízse, megbecsültsége alacsony és összességében nem emelkedett az elmúlt években. Ennek egyik jelen a borzalmasan alacsony fizetés (igen, még a pedagógusoknál is rosszabb) – így azért nehéz meggyőzni a tehetséges fiatalokat, hogy jöjjenek szociális munkásnak. Ami talán még rosszabb: a kormányzat azt gondolja, hogy ez egyszerű képzési probléma, csinálnak néhány gyorstalpaló képzést és majd jönnek a fiatalok ezerszámra. Francokat.
Ez még utánpótlásnak is kevés…

Nekem összességében vannak alapvető kérdéseim, amikről jó lenne beszélni. Van-e jövője a szociális munkának egy olyan társadalmi közegben, mely a saját szociális problémáira sem érzékeny, a lakosságot nem mozdítják meg a társadalmi problémák? Van-e jövője a szociális munkának egy olyan rendszerben, ami fegyelmező, szabályozó erőként akarja használni ahelyett, hogy segítő, felhatalmazó, autonómmá és kompetenssé tenné a klienseket? Van-e jövője a szociális munkának egy olyan szakmai közegben, ami önmaga ügyében sem mozdul meg vagy épp kollaborál a hatalommal?

Végül, némileg félve feltéve a kérdés: van-e jövője Magyarországon a szociális munkának…?

Innen folytatjuk (majd egyszer)