A Békés és Csongrád-Csanád vármegyei szociális szakmatámogatási hálózat (TSZR) Szociális Tükör című hírlevelének legújabb száma akadt a kezembe, amiben egy hosszabb írás szólt a támogató szolgáltatásokról és az új szakmai ajánlásról, módszertani útmutatóról. Jómagam 2004-2014 között támogató szolgálatot vezettem, a mindennapi munkában is kivéve a része, akkor és később is bekapcsolódtam az adott időszak módszertani vitáiba, szakmai dokumentációinak kidolgozásába (az adatlapoktól egészen a képzés oktatási programján át a szakmai ajánlásig). Úgy vélem, van pár dolgot, amiben hangot szeretnék adni a véleményemnek, mert a kötelező mosolyjelentés mögött azért akadnak itt problémák.
Törvény erőre emelkedés
„a minisztérium szándéka, hogy a szakmai ajánlás és dokumentumai törvényerőre emelkedjenek” – ennek így igazából nincs is értelme. Az 1/2000. (I.7.) SzCsM rendelet 111. § szerint az alap- és szakellátás intézményei szakmai feladatainak teljesítéséhez kapcsolódóan a minisztérium módszertani útmutatókat ad ki – a támogató szolgálatra 2015-től külön is nevesíti a szakmai ajánlást a rendelet (39/E. §). Ezen jogszabályi hivatkozások tették lehetővé, hogy a kincstári és kormányhivatali ellenőrzésen a dokumentáció és az ajánlás tartalma számonkérhető legyen. Vagyis ezek az ajánlások, protokollok, módszertani útmutatók és irányelvek most is „törvény erejűek”.
Minden esetre pont a július 23-i közlönyben megjelent a szakmai rendelet módosítása, ami kicsit összefésüli ezt a dolgot és 14 módszertani útmutatást nevesít (figyelem, közben törli a 39/E. § ajánlásra vonatkozó szövegét!), illetve szeptemberig további 2 útmutatót kell közzétenni. Hát ehhez is kellett pár év… Ha esetleg ezek az útmutatók még egységesek, koherensek is lennének, ahogy egykor a munkacsoport azt megálmodta. Na jó, nem akarok telhetetlen lenni.
Már csak azt kellene elérni, hogy a szakmai ajánlásoknak megfelelő működéshez szükséges feltételek összeálljanak.
Az új szakmai útmutató szükségessége
Maga a szakmai ajánlás is hivatkozik arra, hogy „az elmúlt évek – támogató szolgáltatást is érintő – jogszabályváltozásai szükségessé tették a szakmai ajánlás aktualizálását”. Nos, konkrétan nem volt ilyen jogszabály változás, ami magát a támogató szolgáltatást közvetlenül érintette volna. Ami problémás rész volt, az abból fakadt, hogy a 2017-es ajánlás megjelenését követően a minisztérium a szakmai rendeletet a tervezettől eltérően módosította (2018 januárban) és ezt már az ajánlásban nem korrigálta le a rendszer. De 6 évig így is jó volt. Hogy esetleg a támogatott lakhatást érintően voltak változások, az lehetséges, de az egy teljesen új ajánlást erre felhúzni nem lett volna indokolt, mert az előző (2017-es) koncepcionálisan tartalmazott minden olyan elemet, ami a TL kapcsolódáshoz szükséges.
Személyközpontú gondozás
Van itt egy erősebb mondat, miszerint „a szociális szektorban 10 év folyamatban lévő szemléletváltás lényege, a személyközpontú szolgáltatás, amely a kliens érdekeit helyezi minden más érdek fölé”.
Kezdjük ott, hogy a támogató szolgáltatás eleve személyközpontú szolgáltatás volt mindig is, minden korábbi szakmai ajánlás (2003-ig visszamenőleg) konkrétan megjelenítette ezt az elvet, már csak azért is, mert a támogató szolgáltatás kiindulási modellje pont a személyközpontú, otthonközeli szolgáltatások nemzetközi gyakorlatára épült. De többek között a személyre szabott gondozás miatt is kellett minden kliensre egyéni (!) gondozási tervet készíteni – aztán a dokumentációs dereguláció miatt ez kikopott, arról nem is beszélve, hogy ez a feladat láthatóan meghaladta sok kolléga képességeit (amikor az ellenőrzésen a kollégák fénymásolóval sokszorosított gondozási terveket találtak, az csúcs volt). De egyébként maga a szociális munka definíció-szerűen személyközpontú, minden szociális munka praxismodell erre épül, ha valakinek ez újdonság erejével hat, akkor ott komoly hiányosságok vannak. A szociáls munka és szociális szolgáltatás mindig személyközpontú, akkor is, ha elemeiben és a folyamatvezetésében sztenderdizálható.
A „kliens érdekeit helyezi minden más érdek fölé” viszont olyat tétel, amire nagyon határozottan kell reagálni: ezt a teljes szociális ellátórendszer próbálja minden elérhető politikai, jogi, adminisztratív és finanszírozási eszközökkel blokkolni. Évek óta mondom, hogy a teljes ellátórendszer kínálati alapon működik („nálunk a vevő olyan színű autót kap, amilyet csak akart; feltéve, hogy feketét akar” – szoktam volt említeni Henry Ford után szabadon) és elhatárolódik (=kizárja a finanszírozásból) minden olyan szükséglettől vagy igénytől, ami túlmutat a jogszabályban meghatározottaktól. Ezekre jó esetben talál a szolgáltató valami pályázati forrást, de az elmúlt években ez is erősen beszűkült, különösen ha az elgondolás nem kompatibilis a kormányzati filozófiával. Rosszabb esetben ezek a tevékenységek illegalitásba kényszerülnek vagy kikopnak a szolgáltatási palettából.
Hogy mást ne is említsünk, a szociális munka kettős mandátum problémája itt is masszívan megjelenik azzal a kiegészítéssel, hogy egyrészt az ellátórendszer ezt a kérdést eldöntöttnek tekinti ( a kliens érdeke akkor érvényesülhet és olyan mértékben, amikor és amennyiben a keretrendszerrel összhangba hozható), másrészt itt ma már messze komplexebb érdek- és értékütközések jelennek meg az ellátórendszerben (németül szép irodalma van ennek hármas és négyes mandátum címszó alatt).
Mérföldkőként említhetném a Szoctv. 2. § módosítását vagy a TASZ által képviselt családok ügyét is, akiknek a magyar jogrend szerint jár a szolgáltatás, de nem jut. Elég sok történetet hallani az intézményi abúzusokról vagy ahhoz közelítő gyakorlatokról, ahol a dolgozók nem mernek a kliens érdekében fellépni a munkahelyi retorziók miatt. A magasabb szükségletek kielégítésére az alapszükségletekre fókuszáló („tűzoltó”) jellegű feladatellátás miatt nincs igazából lehetőség, de ehhez szakemberek, eszközök és pénzügyierőforrások sincsenek.
Akkor miről is beszélünk?
Minden is a rózsaszín ködben
A cikk nagyon pozitívan tálalja a vélt szakmai forradalom elemeit, ha nem is minden tételről, de néhány fontosabbról kell pár szót ejteni. Megjelenik a „nagy intézmények lebontása, a lakók támogatott lakhatásba költözése a településen lévő házakban és a róluk való gondoskodás, most már az alapszolgáltatáson keresztül való történése szintén része az új szolgáltatási szemléletnek”.
Ez nagyszerűen hangzik – a TL lehetne akár a hazai szociális ellátás koronaékszere is –, csak épp nincs meg hozzá a megfelelő kapacitású alapszolgáltatási hálózat. Évek óta nézem a szolgálatok adatait, igazából a támogató szolgáltatás paramétereiben nem látszik a több ezer fős kitagolás (részletesebb adatokat maga a kormányzat sem tesz közzé, az adatkérésekre meg nem válaszolnak – a pályázati rendszer vége óta nincs adat a feladatmutatókról), ahogy a szenvedélybetege és pszichiátriai beteg ellátás esetében sem.
A cikkben említett előnyöket valóban leírja a támogatott lakhatással (nem a támogató szolgáltatással!) kapcsolatos szakirodalom, de hogy ezekből mi érvényesül, arról nem sok információ van és hogy ebből mi szűrődik át mondjuk a támogató szolgálatba, az még nagyobb kérdés. Nem feltétlen szerencsés a támogató szolgáltatást sem a támogatott lakhatás oldaláról megközelíteni, legalábbis a hazai koncepciókat ismerve ez elég kétséges irány.
KENYSZI ütközések
A hírlevél úgy tálalja a dolgot, mintha itt radikális változások történtek volna az elmúlt években. A helyzet az, hogy a támogató szolgálat „ütközési” beállításai nagyjából a költségvetési törvény alá visszakerülés óta konstansnak mondhatók – pl. a hírlevélben említett nappali ellátással vagy támogatott lakhatással soha nem ütközött a támogató szolgálat.
Szakmai (személyi) feltételek
A rész indítása elég erős: a támogató szolgálatnál 50 %-os szakképzettségi szint az elvárás. Korábban a támogató szolgálatnál 100% volt az elvárás, de a jogszabályból ezt valaki ügyesen kilobbizta (még 2015-ben) és így maradt nálunk is a főszabály (R. 6. § (1) bek.), bár ennek alkalmazása erősen problémás. érdekes módon a gyermekvédelemben nincs ilyen lazaság, bár ott sem tudnak már szakképzett dolgozókat felvenni rengeteg státuszra.
Az elmúlt években a szociális feladatokra szakképzettnek tekinthetők körét a jogszabály csaknem végtelenre kinyitotta. Jó esetben a nem szakképzett kollégák elmennek tanulni és ekkor felmentést kapva szakképzettnek minősülnek. De hogy a csapat felére nem is kell ezeket képesítési az előírásokat sem teljesíteni, az aztán garancia a magas szintű szakmai munkára!
Minden esetre az új ajánlás rá is vetődött a szakképzettség nélküliek foglalkoztatására, elég széles kaput nyitva a szolgáltatás lerohasztásának. A nagyobb gond viszont az, hogy a módszertani útmutató beosztását nézve jelen pillanatban bárki bármit csinálhat a támogató szolgálatban, a munkakörök kölcsönösen és jelentős mértékben átjárhatók, a kompetenciahatárok teljesen elmosódtak. Nem mondom, hogy nem lehet ezt lokálisan, a munkaköri leírások szintjén menedzselni, csak vannak kétségeim, hogy az egységvezetők képesek és/vagy hajlandóak ennyire differenciált munkaköri leírásokat készíteni, hogy a többi szervezetirányítási feladatról ne is beszéljek.
Valamikor régen a támogató szolgálatnál volt 3 jól körülhatárolt munkakör (vezető, személyi segítő, gépkocsivezető), ami a szakmai rendelet félig kivitelezett reformja kapcsán némileg újra-rendeződött (segítő, terápiás munkatárs, gondozó + intézményvezető). Már ekkor (2017/2018) is megjelentek anomáliák, amiket a jogalkotó bő 6 év alatt sem tudott rendbe rakni, de ez mára teljesen kaotikussá vált. Ha anno a funkcionálisan analóg munkakörök reformja rendesen végigfut, akkor ez kevésbé jelentene gondot, de ez megragadt félúton. Tudjuk, hogy egy intézményen belül a gondozói funkciókat ellátó kollégák átjárnak a szolgáltatások között (támogató szolgálat, nappali ellátás, házi segítségnyújtás, olykor jelzőrendszer vagy akár a tanyagondnok, a támogatott lakhatásról most nem is beszélve), de akkor ezt ezen az elven kellett volna végigvinni, a munkakörök kompetencia-határainak fenntartásával.
Van egy fogalom, amiről mostanában sokat beszélünk: a deprofesszionalizáció. Ezt a fogalmat jellemzi az, ami a szociális ágazatban történik: a személyi kritériumok folyamatos süllyesztése, ami a szolgáltatás szakmai tartalmának csökkentésével, beszűkülésével jár együtt. Ez viszont öngerjesztő tud lenni, hiszen a szociális szektor eleve alacsony bérszintje nem fogja a magas tudású, kompetens munkavállalókat bevonzani, csak a minimum határon képzett dolgozókat. Ezzel tovább csökken az ellátás színvonala, kizáródnak a magasabb kompetenciaszintet igénylő tevékenységek, feladatok. Erre a rendszernek nem lesz más választása, minthogy ezt normalizálja, vagy ha ez sem elegendő, akkor tovább engedje lefelé a kritériumrendszert.
És akkor ebben a rendszerben mi is lesz a kliensek mindenek felett álló érdekével? Vagy hová tűnik a jogszabályban meghatározott „speciális segítségnyújtás”, ha épp az ehhez szükséges tudásokról és kompetenciákról mondunk le? Egyáltalán mi szükség van a támogató szolgálatra, ha ugyanazt tudjuk nyújtani, amit a laikus segítők vagy a családtagok? Vagy meglepődjünk-e akkor, ha a szakdolgozók képtelenek észlelni és szakszerűen ellátni súlyos problémákat vagy maguk is károkozóvá válnak? Miért is beszélünk szociális szakmáról, ha a minimális gondozási feladatokon túlra nem tud tekinteni a rendszer? Hogy várjuk el a szakdolgozótól, hogy a fogyatékossággal (és más szociális problémákkal) járó állapotok, jelenségek ismerője legyen? Hogyan kérjük számon a segítéshez megfelelő emberjogi szemléletet, a kompetens problémamegoldást, ha az alapok is hiányoznak?
A szakképzett dolgozók támogatós képzése is meglehetősen korlátozott ismereteket ad, ráadásul sokan hosszú évekig keringenek a rendszerben (pl. remekül lehet malmozni a munkakörök közötti mozgatással, amivel elkerülhető a tanfolyam elvégzése) mire eljutnak erre. De a szakképzetlenek ide sem fognak eljutni. Biztos, hogy a cipőfűzés az a szint, amire validálni kell a rendszert?
Már így is elég konfliktusos a szakma amiatt, hogy bizony a „tapasztalati szakértő” tudásszint birtokosai dominálnak sok területen. Velük nem fogunk beszélgetni az emberjogi szemléletről, a kettős mandátumról, a problémamegoldó modellről vagy a fogyatékosság feminista megközelítéséről és az ökoszociális szemléletű szolgáltatásfejlesztésről… Elképesztő alacsony tudásszintű emberekkel van tele a szakma és mindig megyünk egyre lejjebb és lejjebb – nemhogy koncepcionális szakmai kérdésekről nem tudunk diskurzust folytatni, de lassan az alapszintű szolgáltatási működésről és aszociális munkáról sem (sebaj, jönnek a gondoskodáspolitikusok, meg vagyunk mentve).
A szakmai szint leengedésének van egy erőteljes pénzügyi vonzata és nyilván észlelhetően erről fúj a szél: alacsonyabb képzettségű vagy szakképzetlen dolgozónak kevesebb a bérköltsége, kevesebbet kell a szolgáltatásra költeni.
Ugyanolyan ellátások…
„A fogyatékkal élő ember akár családban él, akár egyedül a saját házában, akár otthont nyújtó ellátásban, a jövő útja, hogy ugyan olyan szolgáltatásokban részesüljenek, azonos módon és azonos feltételekkel”
Idézzem a Szoctv. 2. § vonatkozó részeit?
„Mindenki felelős önmagáért. Ha az egyén önmagáról gondoskodni nem képes, őt a hozzátartozók segítik. Ha az egyén önmagáról gondoskodni nem képes és a hozzátartozók gondoskodásra vonatkozó kötelességüket nem teljesítik, az egyén lakóhelye szerinti települési önkormányzat jogszabályban meghatározott feltételek szerinti gondoskodási kötelezettsége áll fenn”.
Hogy jön ki az Szoctv. mondataiból az, amit előtte olvastunk? Ez megint a „kettős beszéd” tipikus esete, a szakma nagy része néma csendben állva végignézte a Szoctv. módosítást, most meg írogat a kliens érdekekről meg a mindenhol azonos minőségű szolgáltatásokról. Pontosan tudható, hogy az állam részéről a költségminimalizálás a legfontosabb elv.
A fenti elv megvalósulásához szükség lenne az alapszolgáltatási rendszer nagy arányú fejlesztésére, amit nagyjából a TL elindulása óta (és előtte) mindenki mindenhol elmondott. Sőt, ha ez megvalósulna, akkor nagyjából az egyébként fajlagosan igencsak nem olcsó TL nagy része is szükségtelenné válna, mert a saját lakókörnyezetben zajló intenzív ellátás kiváltana rengeteg beruházást (és ez egyébként igaz csaknem minden célcsoportra, még az idősellátásra is!). Elnézve mondjuk az OFP intézkedési tervét, ahol az indokolatlanul önállóan indított, látványpékség jellegű Otthoni Segítő Szolgáltatás és az évek óta lebegtetett hétvégi és hosszabbított szolgáltatási idejű szolgáltatás még mindig leginkább egy szűk körben hozzáférhető, drága és kérdéses eredményességű elemként van jelen. Nagyjából ez lesz a csillagászati összegből elindított személyi asszisztencia projekttel is, miközben vannak működő hazai mintamodellek.
Magával a szolgáltatói rendszerrel kapcsolatban már a 2015-ös kutatásunkban is sok javaslatot tettünk (amiből SEMMI nem valósult meg). Ha a TSZR igazából tenné a dolgát, akkor ilyen munkaanyagok most is tucatjával köröznének a szakmai terekben. Nyilván egy nagyon alapos szemléletváltás kellene, amit a jelenlegi szakpolitikának esze ágában sincs meglépni, a szakma pedig nem akarja/tudja kikényszeríteni, inkább csendben asszisztál. Természetesen pénz is kellene (erre is születtek már munkaanyagok és számítások az elmúlt években), de erre nem szándékozik költeni az állam. A TL is csak azért fut, mert van egy EU presszió és ehhez kapcsolódóan források igényelhetők, de ez is elég furcsán működik.
Merre tovább?
Földi halandó ma már nem lát bele a szakmapolitikai irányítás koncepcióiba, nagyon gondosan ügyelnek arra, hogy az érintettek maximum az utolsó utáni pillanatban értesüljenek a már eldöntött dolgokról. A támogató szolgáltatással kapcsolatban sincs ez másként. Érdemes lenne visszaülni kollégaként az asztalhoz és beszélni a problémákról, újra kitalálni egy kicsit ezt az egész rendszert a kor technikai színvonalához és az aktuális társadalmi helyzetekhez illően – ugye azt mindenki érzi, hogy 2024-ben a digitalizáció színvonala mellett mennyire anakronisztikus papírhegyeket gyártani? Ha már egyszer a dolgozók és olykor a kliensek számára is átjárhatóbbak lettek a szolgáltatások közötti határok és a szolgáltatási elemek rendszere is megvan, akkor talán fel lehetne erre építeni egy rendszert, ami valóban működik. Erre én tettem az elmúlt évben több javaslatot és felajánlást, eddig nem volt rá nagy fogékonyság.
Na jó, ezt a pozitív jövőképet, amiben a szakma visszaszerzi önmaga felett az uralmat és maga határozza meg a szakmai tartalmakat – meghagyom a fantasztikus irodalom szakértőinek…
