Nem lehet tölteni egy üres pohárból

A szociális munka első szabálya: nem lehet tölteni egy üres pohárból.

A saját gyakorlatom/munkám leggyakrabban elhanyagolt területe: Öngondoskodás

Az az érzésem, hogy jó kollégákkal vagyok körbevéve, akik többsége szintén találja magát olyan helyzetben, hogy kiürítik a saját poharukat, de alig töltik fel.

A legtöbb kollégám azért választotta a szociális munkás hivatást, mert segíteni akartak másoknak. Ez az én döntésemben is nagy szerepet játszott. Minden vágyam az volt, hogy megbizonyosodjak arról, hogy a rászorulók megkapják a szükséges segítséget, amit megérdemeltek. Megelőzés jobb, mint a kezelés és mint olyan, a szociális munka támogató és megelőző szolgáltatás (legnagyobb arányban), annak ellenére, amit a média próbál róla mutatni a szenzáció hajhász és tragikus történetek kiemelésével.

A vágy, hogy segíthessünk másokon, akiket többnyire (sajnos) munkánk során ismerünk meg nem egyenlő azzal, hogy magunkon is segítünk. Pár hete az irodámban állva egy gondterhelt kollégámmal – miközben „forró krumplit” játszottunk, mert egyikőnknek sem volt kapacitása megcsinálni a sürgős munkát – bevállaltam, hogy én legyek az a szociális munkás, aki megelőzi a kollégám harmadik (és jogos) összeomlását azon a napon. Úgy tűnt, hogy ez a megfelelő dolog abban a pillanatban.

Ez is volt addig, amíg el nem kezdtem dolgozni az ügyön, amit korábban nem tudtam befejezni és nem kellett lecserélni a terveimet egy relaxációs fürdőről egy bejelentés nélküli családlátogatásra és az – érzésre legalábbis – a letartóztatásom előtti jogaim egyik kliens általi felolvasására, amit ráadásul még videón is rögzíteni akart.

Ez volt az a pillanat, amikor rájöttem, hogy nagy valószínűséggel mazochista beütésem van a hivatásom tekintetében. Szenteskedő minden bizonnyal van.

Először is – mint sok más kollégám – intenzíven bátorítom azokat, akiket támogatok, hogy menjenek egy kört és szívjanak friss levegőt, hogy javítsák a lelki és fizikai jóllétüket. Aztán nyelek egy párat, ahogy visszasietek a kocsimhoz, amit 30 méterre parkoltam le és visszamegyek a szürkefalú irodámba, hogy a tündöklő világítás alatt ülve töltsem el a következő 7 órát. Lelkesen ajánlom a kliensnek, hogy szánjon időt, hogy bővítse a társasági kapcsolatait és támogató rendszerét, segítem megtalálni az utat ennek elérésére… mielőtt én magára hagynám a sajátomat és sietve a csoport chaten üzenetben lemondanám az aznapi kiruccanásunkat azt gondolva, hogy még egy beszélgetés ma teljesen kimerítene.

Szóval nem csoda, hogy rátaláltam az elhatározásra, hogy maradjak a szakmámban, amit imádok, hogy hol fent és hol lent.

Nagyon gyakran megfigyelhető, hogy gondos kollégáim elfáradtak és érdektelenné váltak mielőtt beadták volna a felmondásukat és elhagyták volna – jobb esetben – az intézményt, rosszabban az egész pályát.

Hazugság lenne részemről azt állítani, hogy sosem adtam be (majd vontam vissza) a felmondásomat karrierem során. A valóságban ez egy felkavaró napon akár többször is megtörténhet egyetlen telefonhívás során (a főnököm már sosem veszi komolyan a hirtelen felindulásból kimondott „megyek a másik intézményhez dolgozni” kijelentéseimet).

Még sosem adtam vissza a laptopot és az (alig működő) telefonomat és kezdtem új karrierbe szülésznőként. Na nem azért, mert emberfeletti szinten van a rezilienciám/ellenállóképességem – bár igazából akármelyikünké ott van, aki szociális munkásként dolgozik. Ahhoz sincs sok köze, hogy pollyannaizmus-elv (lankadatlan pozitivizmus) alapján kezelem a krízis helyzeteket (ami nagyon fárasztó).

Igazság szerint, valószínűleg ahhoz lehet köze ennek, hogy nem élvezhettem egy ebédszünetet, ami több, mint 20 perces, mióta kifogásként használom, hogy kávén és chipsen élek. A tőlük való függőségem kezdete akkorra tendálható, amikor megszereztem az akkreditációmat (mint szocmunkás).

Végtére is? Ugyanazért az okért nem mondtam még fel, amiért az összes többi agyonterhelt kollégám sem. Szociális munkásnak lenni roppant nagy kiváltság. A szakmánk – a közvéleményben szereplőképpel ellentétben – egyedülállóan széleskörű befolyással rendelkezik a társadalomra: gyermekvédelemtől kezdve a felnőtt ellátáson keresztül ott vagyunk azok között a szakemberek között (kardigánunkról és kávésbögréinkről felismerhetően), akik küzdenek az emberek jogaiért.

Ugyanakkor nincs szociális munka szociális munkások nélkül és arra, hogy gondoskodjunk magunkról – bár ezt sosem írnánk bele egy gondozási tervünkbe, állapotfelmérésünkbe, környezettanulmányunkba, amit készítünk – van a legégetőbb szükség (na meg talán az esetszámok csökkentésére). Amikor ekkora felelősséget kell vállalnunk, pláne ilyen megpróbáltatásokkal és kihívásokkal terhelt időszakban, emlékeznünk kell arra, hogy kötelező magunkról is, a saját jóllétünkről is gondoskodnunk!