Egy hosszabb, szubjektív cikkekből álló sorozat következik, melyben a szegregációval és annak felszámolásával kapcsolatos hazai jelenségekről foglalom össze a gondolataimat.
Az írás előzménye, hogy 2017-től dolgozom egy települési szegregátum projektben, megtapasztalva annak mindenféle „örömét”. Ennek egyfajta folytatásaként egy szakdolgozatot is készítettem a területet érintő jelenségekről, ami a terület problématérképének elkészítését tűzte ki célul, ebben 12 nagyobb problématerületen 76 problémát írtam össze (…és ma belegondolva még nem volt teljes a lista). A szakirodalmi források mellé elemeztem a témában megjelent egyéb írásokat, illetve néhány kollégát is meginterjúvoltam a terepen szerzett tapasztalatokról. Jelen sorozatban megjelenő gondolatok erre a gyűjtésre épülnek, de azokat több ponton kiegészítettem és frissítettem. Mivel a téma elég „forró”, próbálom közzétenni a meglátásaimat, reményeim szerint segítenek kibontakozni egy szélesebb körű szakmai diskurzust. Fentről lefelé fogok haladni, az elméleti alapozgatás után fog majd szó esni a terepmunka problémáiról is.
Alapfogalmak körüli problémák
Mint minden szakmai professzió, a szegregátumokkal kapcsolatos munka feltétele is, hogy az alapvető fogalmak pontosan, jól definiáltak legyenek, a köztük való viszonyok tiszták és áttekinthetők legyenek. Ez alapján lehet elvárni, hogy a gyakorlatban megvalósuló programok is jól célzottak legyenek és azt csinálják, amire létrejöttek.
A szegregációval kapcsolatos átfogó kormányzati stratégiák és a projektek szegregátum fogalma a következő: „a térben elkülönülten és koncentráltan, egy tömbben élő hátrányos helyzetű személyek, akik többszörösen ki vannak téve a társadalmi kirekesztődés mechanizmusának”. Ez a meghatározás alapvetően magába foglalja a nemzetközi és hazai szegregátum meghatározások főbb kritérium pontjait. A szegregációhoz kapcsolódó jelenségek közül a rasszizmus és a diszkrimináció az az elem, mely a meghatározásokban nem jelenik meg, s bár ezek létező jelenségek, elég nehéz definíció-szerűen bevinni őket egy konkrét terület vagy csoport meghatározásába. Viszont az elmondható, hogy a kiindulási pont elvileg nem lenne rossz, bár később hozok rá példát, hogy nem problémamentes.
Rögtön kezdjünk a társadalmi kirekesztés fogalmával, mely egyéni és közösségi szinten, több, szegregációhoz is kapcsolható indikátorral jellemezhető, de a szegregációnál jóval átfogóbb jelenséget takar. Az Európai Unió 2020-as stratégiája szintén a társadalmi kirekesztés fogalmat használja, ennek csökkentését tűzi ki célul, ugyanakkor maga a dokumentum a fogalmat nem definiálja. Ez egyből fel is vet olyan kérdéseket, hogy tudok meghatározni és leírni társadalmi kirekesztettségnek kitett csoportokat, ha magát a fogalmat nem tudom pontosan definiálni.Azért az EU jogalkotása számos kérdésben már-már kötekedően szőrszálhasogatók, a társadalmi kérdésekben koránt sem tudnak megközelítően sem hasonló precizitással dolgozni.
Jogosan merül fel, hogy ha a szegregációt és az annak következtében kialakuló szegregátumot negatív, felszámolandó jelenségnek tartjuk, akkor meghatározásra kerüljön az ezzel ellentétes folyamat, illetve a kívánt végállapot. Erre az integráció fogalmát alkalmazzák, melynek szintén több szakirodalmi meghatározása létezik, ezek közös jellemzője, hogy az integrációt nem a szegregációs folyamat ellentétjeként írják le, hanem önálló, pozitív tartalmakat határoznak meg, ilyen pl. önálló, sajátságos kultúra megőrzése. Amennyiben ez nem valósul meg, úgy csak asszimiláció jöhet csak létre, mely ugyan jobb, mint a szegregáció, de a valódi integrációhoz képest számos hátránya van, pl. a közösségi identitás megszűnése és feloldódása a többségi identitásban. Gondolom sokakat nem ér meglepetésként, de spoiler alert: itthon gyakorlatilag e tekintetben szó sincs integrációról, a teljes rendszer asszimilációs szemszöggel dolgozik. Ennek oka egyrészt az, hogy a romák, mint heterogén kulturális csoport identitása elég képlékeny dolog, másrészt ezt több évtizeden keresztül igyekeztek felszámolni ilyen-olyan módon. Hogy milyen identitást lehet az aktuális állapotokból életre kelteni vagy rekonstruálni, az is erősen kérdéses – találkoztam lovárit folyékonyan beszélő gyerekekkel, de ott, ahol én dolgoztam, ez már teljesen eltűnt, aki foglalkozik vele, már idegen nyelvként tanulja. A roma mondákkal, mesékkel már nem találkoznak a gyerekek, lényegében ugyanúgy a popkulturális elemek dominálnak, mint a többségi társadalomban, az eltérések leginkább a társadalmi helyzetből fakadnak, semmint a kulturális identitásból. A felzárkózás aktuális rendszerében pedig fel sem merül, hogy ne a többségi társadalom normarendszerébe toljuk be a felzárkózásban érintetteket, az pedig totális asszimilációt jelent. Egyszerűen nem adottak a kulturális identitásnak alternatív létezési keretei.
Visszatérve a pályázati rendszerhez: a 2005. évi program kézikönyve tartalmaz olyan integrációs meghatározást, ami a szakirodalmi megközelítéstől eltérően már erőteljesen indikátor-alapú: integráció az, amikor „a célcsoporthoz tartozók lakhatási, oktatási, munkaerő-piaci, egészségügyi mutatói elérik/közelítik az országos és/vagy helyi társadalmi átlag mutatóit” . Ez megalapozza azt a jelenséget, hogy az egész rendszer tényleg bizonyos mutatószámok prezentálására törekszik – a számok mögött álló emberek kevésbé érdekesek vagy csak egyszerűen nem tudunk velük mit kezdeni.
A későbbi stratégiai dokumentumok az integráció fogalmát már nem is definiálják, ez pedig lényegében hiányosságként kell értelmeznünk. A fogalmat nem csak országos, átfogó módon kellene ezt meghatározni, hanem minden egyes szegregátumnál, minden programnál meg kellene válaszolni az érintett feleknek – akár a szegregált élethelyzetben élőknek, akár a többségi társadalomnak -, hogy mit is tekintenek integrációnak és hogyan akarják ezt elérni. nehezen elképzelhető, hogy az integráció ugyanúgy értelmezhető és tölthető fel tartalommal a Hős-utcában és mondjuk Gyöngyöspatán vagy Tarnabodon. A szakmai leírások alapján azt szűken, a lakhatási, iskolai-képzési és foglalkoztatási integráció értelmében használják, ez pedig a pályázati rendszerben a szegregátumok kijelölésére létrehozott indikátor rendszer változásaihoz kapcsolja az integrációt, és ebben méri a pályázati programok sikerét. Erről a jelenségről később még lesz szó, mert ez az egyik olyan pont, ahol a felzárkózási törekvések elhasalnak kőkeményen.
Harmadik fontos fogalom a (társadalmi) felzárkózás, ami viszonylag új fogalomként került a területre. A Nemzeti Társadalmi Felzárkózási Stratégia elődjének tekintett Roma Integráció Évtizede Program Stratégiai Tervről szóló 68/2007. (VI. 28.) OGY határozat (hát igen, volt egy roma integráció évtizede, nem tudom feltűnt-e…) még csak az integráció fogalmát használja. A 2007-2032 közötti időszakra tervező „Legyen jobb a gyermekeknek!” Nemzeti Stratégia szintén az integráció fogalmára épül. A felzárkózás első meghatározása a 2010-ben létrehozott Társadalmi Felzárkózásért Felelős Államtitkárság oldalán tűnik fel az alábbi módon:
„a cigányság, a hátrányos térségekben élők, illetve az alacsony iskolai végzettségük, valamint egészségügyi állapotuk miatt nehezen vagy egyáltalán nem foglalkoztatható társadalmi csoportok életkörülményeinek, társadalmi helyzetének javítására, valamint társadalmi integrációjának elősegítésére irányuló kormányzati tevékenység, amely csökkenti a területi, társadalmi hátrányokból és nemzetiségi hovatartozásból fakadó egyenlőtlenségeket és elősegíti a közszolgáltatásokhoz történő egyenlő hozzáférést”.
Ezt követően az Alaptörvény 2013. április 1-jével életbe lépett negyedik módosítása során a XV. cikk (4) bekezdésébe is bekerült a társadalmi felzárkózás fogalma az alábbiak szerint:
„Magyarország az esélyegyenlőség és a társadalmi felzárkózás megvalósulását külön intézkedésekkel segíti”.
A vonatkozó kormányzati stratégia szerint a felzárkózás-politika alapelveként egyértelművé kellett tenni a kölcsönösséget, hogy a „kormányzat nemcsak lehetőségeket és anyagi forrásokat kínál, hanem felelős részvételt is elvár partnereitől. Ezt fejezi ki az is, hogy felzárkózásról és nemcsak felzárkóztatásról beszélünk”. A stratégiai dokumentumok a felzárkózás fogalmát továbbra sem határozzák meg, csak a felzárkózási politika közvetlen céljait, alapelveit, melyek meghatározott negatív társadalmi jelenségek elleni fellépésben nyilvánulnak meg. De ettől még ez az egész dolog borzalmasan gumiszerűen nyújtható vagy zsugorítható, de legalább remek módon el lehet vitatkozni azon, hogy „felzárkózás vagy felzárkóztatás”. Félreértés ne essék, ez egy alapvetően fontos kérdés – nem mindegy, hogy bizonyos csoportokat, közösségeket erőből tolunk olyan pozícióba, ahova ők ilyen-olyan okból nem akartak eljutni vagy esetleg kiépítünk egy belső motiváció rendszert és támogatjuk az előrelépést. Ez utóbbi fajul el odáig, hogy a „felelős részvétel” elvárása kimerül abban, hogy „volt lehetőségetek, nem éltetek vele, vessetek magatokra” – a felelős részvétel így szépen átcsúszik áldozathibáztatásba.
Végül: a felzárkózás és az integráció fogalmának egymáshoz való viszonya sem pontosan definiált, a felzárkózás a gyakorlati alkalmazás során az integrációnál tágabb értelmű fogalomként jelenik meg, de ez egészen bizonytalan, hiszen egyik fogalom sem egzakt. A felzárkózási stratégia átfogó, az integrációs szakpolitikák (szociálpolitika, családpolitika, oktatáspolitika, foglalkoztatáspolitika, vidékfejlesztés, egészségügy) és szakpolitikai stratégiák felett állónak mutatkozik, de sehol senki nem rögzíti ezen területek egymáshoz való viszonyát.
Miért is fontos ez?
A szegregáció mögött egy egészen összetett társadalmi jelenség áll, ami az eltérő területi fejlődéstől kezdve az össztársadalmii attitűdökön át a lokális problémákon egészen az egyének életében megjelenő mintázatokig terjed. Szociális szakmai szemszögből azt várhatnánk, hogy a beavatkozás struktúrája is ehhez alkalmazkodik. De igazából nem ez történik, valójában az egész koncepció-alkotás megreked azon, hogy próbál olyan indikátorokat megfogni, amit nagyjából mérni tudunk (lakhatási, iskolai-képzési és foglalkoztatási mutatók). A rendszer az integráció és a felzárkózás kérdését ezeknek a mutatószámoknak a barkácsolására szorítja le, és ezt is érdekes módokon próbálja elérni (erről megint lesz később szó). A hazai felzárkózási programok problémái nagy részben innen indulnak.
Ahhoz, hogy az egész dolog működjön, fel kellene tenni néhány kérdés és dolgozni kellene azok megválaszolásán. Egyrészt tényleg jó-e az a társadalmi rendszer, ahova a leszakadó csoportokat „fel” akarjuk zárkóztatni? Jól érezzük mi magunkat annyira, hogy a saját élethelyzetünket ajánlanánk másoknak? Tényleg azt gondoljuk, hogy a mi élethelyzetünk kiterjeszthető mindenki másra is? Mi lenne, ha esetleg ezeket a csoportokat nem a saját helyzetünkhöz kötnénk, hanem oda próbálnánk eljuttatni, ahova mi is szeretnénk eljutni?
Ebben egyébként nagy ördöngösség nincs, „terepszinten” ilyen gondolatmenetek igenis léteznek, sőt bizonyos szinten innovációként a rendelkezésre álló kereteket némileg feszegetve meg is születnek. Viszont össztársadalmi szinten jelenleg ilyen kérdéseket sem nagyon lehet felvetni, és ez a felzárkózás hosszú távú kilátásait meglehetősen borússá teszi.
Nos, innen folytatjuk a szegregátumok kijelölésének néhány érdekes kérdésével.
Néha jó lenne tudni, hogy ki és mit is akar egy-egy telep kapcsán – lebontani, elköltöztetni, elrejteni esetleg lakhatóvá tenni? És miért pont azt akarja? Így akarják a lakók is vagy csak a település vezetői? Vagy csak azért az a terv, mert erre ad pénzt az EU? (fotó és kapcsolódó cikk: 24.hu)
Felhasznált és ajánlott irodalom:
- Andorka R. (2006). Bevezetés a szociológiába. Budapest: Osiris.
- Balcsók I. (2018). Térképes Adattár. MaHolnap Társadalmi Felzárkózási Szemle, 8-9.
- Barabás M. (2011). A kultúrák harca vagy együttműködése. A multikulturalizmus vége?
- Domokos V, H. B. (2010). Terra Incognita: magyarországi szegény- és cigánytelepek felmérése – első eredmények. Szociológiai Szemle, 20(3):82-99.
- EMMI. (2014). Magyar Nemzeti Társadalmi Felzárkózási Stratégia II Tartósan rászorulók – szegény családban élő gyermekek – romák (2011-2020) Frissített változat. Budapest: Emberi Erőforrások Minisztériuma.
- EMMI. (2015). A 2014-2020 közötti időszakra vonatkozó, a telepszerű lakhatás kezelését megalapozó szakpolitikai stratégia. Budapest.
- Ferge Zs. (1990). Variációk a társadalmi integráció témájára. Esély, 2(1):3-17.
- Füleki D. (2001). A társadalmi kirekesztés és befogadás indikátorai. Szociológiai Szemle, 84-95.
- Kopasz. (2004). Lakóhelyi szegregáció és társadalmi feszültségek a magyarországi településeken. In T. I. Kolosi T., Társadalmi riport 2004 (old.: 414-424.). Budapest: TÁRKI.
- Rudnák I, M. A. (2018). Az asszimiláció – integráció – szegregáció aktualitása a szakirodalom tükrében. Studia Mundi – Economica, 5(1): 33-44.
- Setét J. (2007). Telepeken telepszerű lakókörnyezetben élők programja (kézikönyv). Budapest: Szociális és Munkaügyi Minisztérium.
- Wacquant L. (2004). What is a ghetto? Constructing a social concept. In N. J. Smelser, International encyclopedia of the social and behavioral sciences. (old.: 1-7.). London: Pergamon Press.
További írások a témában:
- Szegregációtól a felzárkózásig – I. rész
- Szegregációtól a felzárkózásig – II. rész
- Szegregációtól a felzárkózásig – III. rész
- Szegregációtól a felzárkózásig – IV. rész
- Szegregációtól a felzárkózásig – V. rész
- Szegregációtól a felzárkózásig – VI. rész
- Szegregációtól a felzárkózásig – VII. rész
