A felzárkózás területén utazásunkat a társadalmi támogatottság kérdésénél hagytuk abba, most a programba bevont szakemberekkel folytatnánk, ezen belül is kiemelten a szociális munkásokkal.
Azt hiszem, abban különösebb vita nincs, hogy felzárkózási (vagy bármilyen más szakmai) programot nem lehet megfelelő szakemberek nélkül végrehajtani. Az is viszonylag egyértelmű, hogy a szegregátumok egy jelentős része eleve olyan térségekben, járásokban található, az alapvető közszolgáltatásokhoz sincsenek meg sokszor a személyi feltételek, sem szociális munkások, sem védőnők, sem gyermekorvosok. Ezek olyan hiányok, amiket nem lehet képzéssel, munkapiaci integráció elősegítésével kezelni, ezek egyértelműen területfejlesztési kérdések. A programokról szóló elemzésekben egyértelműen látszik, hogy itt sok szakma együttes erőfeszítésére van szükség, maguk a pályázati kiírások csak a szociális munkással foglalkoznak nevesítve.
Az általam vizsgált projekt projektek szakmai elvárásai alapján az alkalmazandó szociális munkások létszáma kötött. A programba bevont szegregátum (hivatalos, KSH 2011-es népszámlálása alapján megadott) lakossága alapján kerül meghatározásra az elkészítendő egyéni fejlesztési tervek száma, ez alapján 30 főre kell 1 szociális munkást biztosítani (ez némileg hasonló a család- és gyermekjóléti szolgálatok esetében élő előírásra). Ennek elméletileg teljes munkaidős foglalkoztatását kellene jelenteni, ez a kritérium viszont már nem szerepel a pályázati felhívásokban, így aztán nagyon gyakori a részmunkaidős, főállás mellett alkalmazás. Felmerül a kérdés, hogy ha a szociális munkások eleve csak részmunkaidőben (esetleg más feladatok ellátásával párhuzamosan) vannak jelen a telepen, hogy is dolgoznak 30 családdal, mennyire lehet hatásos szociális intervenciót folytatni a bevont személyek/családok esetében. További megkötés, hogy a szociális munkás lényegében családsegítő intézményi munkakörnél felsorolt képesítések valamelyikével szükséges rendelkezniük, ez megint felvet néhány kérdést, hiszen az alkalmazott végzettségek körül a családsegítést illetően is vannak komoly viták. Nem arról van szó, hogy egy változatos kompetenciákkal rendelkező csapatban ne találná meg mindenki a maga helyét, de azért ennek a szakmának van egy központi tudásai (pl. a szociális esetmunka), amivel a nem szociális felsőfokú végzettségűek nem rendelkeznek. De összességében igen boldogak lehetnénk, ha ez lenne a legnagyobb problémánk, ugyanis:
A magam kutatása során mindenhonnan az a jelzés érkezett vissza, hogy igen jelentős probléma az általános szakemberhiány. A szociális ágazat „jelenleg rendkívül alulfizetett a terület, s óriási a szakemberhiány”, emiatt általános szakemberhiány érződik a projektekben, így viszont „lehet bármennyi pénz a programra, nem lehet sikeres”, „általános probléma ugyanis, hogy a százmilliókat elnyerő pályázók alig találnak szociális szakembereket. Nincs lehetőségük válogatni, ha valaki horogra akad, kénytelenek alkalmazni”. Az interjúk alapján is mindenhol nehézséget okoz a szakemberek biztosítása. Van, ahol egyáltalán nem tudják az előírt létszámot biztosítani, vannak helyek, ahol „papíron” van meg az előírt szakmai létszám, de a feladatok kiosztása miatt nem tud minden szakember a projekt feladatokra fókuszálni. „Erőnkön felül dolgozunk, munkaidőn túl, hétvégén, otthon” – jelezte egy projektben dolgozó szociális munkás.
A szakember hiány minőségi problémákat is felvet, hiszen „pályázók alig találnak szociális szakembereket. Nincs lehetőségük válogatni, ha valaki horogra akad, kénytelenek alkalmazni”. A hiány pótlására több megoldás előfordul, vannak ingázó szociális munkások, több helyen valamilyen más szakfeladat ellátásán túl, mellékállásban, részmunkaidőben dolgoznak a projekten. Gyakori, hogy a családsegítői, esetmenedzseri feladatok adják az alapot, de olyan személy is van, aki egyidejűleg több projektben dolgozik. Ez a működési forma nyilvánvalóan csökkenti a munka hatékonyságát: „nem mindig tudunk kimenni a telepre. Minimum kettőnknek bent kell lennünk a házban, és nem mindig marad ember, aki kimenne”. A fluktuáció csak néhány programot került el, néhány telepen hosszú ideje, több projekten átívelően dolgozik az adott team, de többnyire „szakemberhiány az van, nincs feltöltve a státusz, iszonyat fluktuáció”.
A szakirodalom is szorgalmazza a roma közreműködők bevonását, a sajtóforrásokban is megjelenik, hogy „ahol roma szakember dolgozik roma gyerekekkel, az sokkal eredményesebb, mint amikor nem romák mentorálják a romákat”, ennek ellenére meglehetősen ritka, hogy a programban roma származású szociális szakemberek kapcsolódjanak be (nem ideértve az együttműködő roma önkormányzatot vagy bevont önkénteseket).
A szakemberek felkészültsége is problémaforrás, a létszámhiány enyhítésére a folyamatban lévő képzést is elfogadják, ami a projekt teamen belül is feszültséget generál. Ezen túl a folyamatban lévő képzés sem ad megfelelő szakmai alapot a munkavégzéshez – „gyakorlatilag érettségizettekkel is fel lehetne tölteni – ez botrány, a végzett szocmunkások fel vannak háborodva”. De a pályakezdők alkalmazása is nehéz, „nagyon gyakran friss diplomás kollégákkal kezdünk dolgozni, akiknél a tapasztalat hiánya akár komoly gondokat is okozhat”, volt olyan szervezet, ahol ennek kompenzálására belső képzéseket szerveztek. Az általános szociális ismeretek túl speciális tudásokra (pl. romológiai addiktológiai ismeretek) is szükség lenne. Egyes megnyilatkozások rendkívül pesszimistán látják a helyzetet: „sokfelé szakmailag alkalmatlan, a helyi családsegítős vagy pedagógusi munkakörbe már amúgy is beleunt emberek maradnak, miközben a telepeken a legjobbakra lenne szükség”.
Külön terület az a speciális képzés, amit a programba bevont szociális munkásoknak el kellett kötelező jelleggel végezni. Ez alapvetően egy jó ötlet, egy képzett szociális munkás sem feltétlen rendelkezik olyan tudásokkal és készségekkel, amikkel egy ilyen programokban automatikusan helyt tud állni, ráadásul nagyon sok olyan gyakorlati elem tanulható, ami hasznos lehet. Én magam is voltam ilyen képzésen, összességében hasznosnak mondanám, de tény, hogy maga a pályázati megvalósítási forma ismeretanyaga, az abban rejlő bizonytalanságok és kérdések sokkal meghatározóbbak voltak, mint maga a telepi emberek segítése (erre megvolt a magunk kis „tanulmányi kirándulása„). A munkatársaim esetében már gondot okozott, hogy nagyjából a pályázat felénél jártunk, mire eljutottak a képzésre, így sok újat már nem láttak. Ez a terület hasonló betegségekkel küzd, mint a munkakör betöltéséhez szükséges (81/2004. (IX. 18.) ESzCsM rendelet szerinti) képzések: a szervezés lassú, olykor kaotikus, s mire a kollégák eljutnak a képzésre, már késő. A TOP Plusz felhívásban még ezen is lazítottak, a projekt fizikai zárásáig kell 1 db TEF rendezvényen részt venni, és 1 fő részvétele kötelező a kiemelt projekt által biztosított szakmai képzéseken. Összességében nem igazán van nyoma a projekt közötti szakmai információ-áramlásnak, tapasztalatcserének. Létezik ugyan jó gyakorlat-gyűjtés, de ezek visszaforgatása a gyakorlatban nem érzékelhető (a TEF oldalán regisztráció után elvileg hozzáférhetőek, de nem értem, miért kell ehhez regisztráció?).
A szociális munkán túli speciális szaktudásokkal maguk a projektek nem sokat foglalkoznak, ez a pályázóra van bízva. Vásárolt szolgáltatásként szépen beépíthetők a projektekbe, már ha vannak ilyen bevonható szakemberek, akiktől vásárolható ilyen szolgáltatás.
És ha már a helyben működő egyéb szakembereket említettem, egyfajta keretes szerkezetként szeretném velük befejezni. Egyfajta nulladik lépésként, de minimum a projekt kezdeti időszakában szükség van arra, hogy minden célcsoporttal kapcsolatban álló szakembert és döntéshozót intenzíven tájékoztassanak a szakemberek, csináljanak szemléletformáló programokat és „érzékenyítsenek”. Nagyon kellemetlen tud lenni, amikor a partneri szakemberekből előtörnek az addig látens sztereotípiák.
Felhasznált és ajánlott irodalom:
- TOP-5.2.1-15; TOP-6.7.1-16; EFOP-1.6.2-16; VEKOP-7.1.4-16; TOP Plusz-3.1.2-21 pályázati felhívások
- Doros Judit, Vas András: Nyomortelepek – Van, ahol rosszabb lett a helyzet. Népszava.hu, 2017. augusztus 17.
- Gabay Balázs: Megmenteni a cigány lelkeket az első ezer napban. Index. 2021. augusztus 2.
- Kullmann Á, Teller N (szerk.): 1000 nap a végeken: Életképek a Magyar Máltai Szeretetszolgálat segítő munkájáról a leghátrányosabb helyzetű kistérségek legrosszabb helyzetű településein a Gyerekesély program keretében 2011-2015.
- Szurovecz Illés: Nincs sok haszna a nyomortelepekre költött milliárdoknak. Abcug.hu. 2018. július 10.
- Szurovecz Illés: Rémálomszerű papírmunkába fulladnak a szegényeknek szánt uniós programok. 444.hu, 2019. augusztus 26.
