A szociális munka napjához kapcsolódva az elmúlt években mindig próbáltam néhány gondolatot írni. Hol egy kicsit komolyabban, hol kevésbé…
Ma este is gondolkodtam, mi szépet lehetne írni, de aztán találkoztam két cikkel és végig gondoltam az elmúlt időszakot – hónapokat, heteket, napokat – és sok-sok gondolat között merengve maradt a szomorúság, a düh és egy végtelennek tűnő fáradtság. Meg néhány vissza-visszatérő gondolatfoszlány…
Talán az egészségügyi reform körüli káosszal kapcsolatban fogalmaztam meg, hogy valahol örülök, hogy a szociális területre eddig nem vetült a NER Szauronként vizslató tekintete. Megvolt bennem az érzés, hogy ha egyszer felfigyelnek ránk, abból sok jó nem származik. Idén október 19-én kiderült, hogy a nyugalmi állapotnak vége, felfigyelek az ágazatra. A belépő elég erősre sikerült…
Nyilván nem most kezdődtek a dolgok: hosszasan lehet sorolni a különböző társadalmi csoportok – hajléktalanok, szexuális kisebbségek, romák, stb. – elleni morális pánikokat; az ellátórendszer először csak lappangó, majd egyre nyíltabban felvállalt egyháziasítását, a „gondoskodáspolitika” bevezetését, a cinikus és arrogáns kormányzati megnyilvánulásokat (gondoljunk az államtitkári „válaszokra”) és még sok-sok mindent. A gond az, hogy mindezeknek van és lesz folytatása.
Mindezekkel szemben természetesen vannak nagyon jó dolgok, a hallgatókkal, kollégákkal és a szakma „nagyjaival” folytatott konstruktív, elgondolkodtató beszélgetések és viták – de ott a kétség, hogy vajon ezek tudnak-e hatással lenni arra a társadalmi és politikai környezetre és folyamatra, amiben ma szociális munkásként dolgozunk?
Sokat gondolkodtam a szociális munka napi konferencia kerekasztal témáján, hogy jó-e ha a kicsit saját ünnepnapunkon azon meditálunk, hogy milyen társadalmi és szakmai válságok kereszttüzében vagyunk. De ha ilyenkor nem vagyunk a helyzetünkkel képesek kicsit szembenézni, akkor mikor? Meg hát az élet így vagy úgy az orrunk alá dörgöli mindazt, amiről nem akarunk tudomásul venni. Ha másként nem, akkor ilyen furcsa törvényjavaslatok formájában…
És aztán így jutunk el oda, hogy ma két cikket olvastam (nem bírom magam rávenni, hogy idézzek, de akit érdekel, azoknak ITT és ITT). Azért önmagában az is érdekes, hogy a két írás mennyire a szociális munka napjához közel jelent meg. De talán most tudatosult bennem, hogy ma már nem arról van szó, hogy ugyanazt a valóságot másként értelmezzük – a társadalmi kérdésekben, a szociális témákban is létrejöttek az alternatív univerzumok. Én a filmekben sem kedvelem a multiverzumokat, mert tét nélkülivé teszik a történéseket: ami az egyik helyen kihívás, áldozat, hősiesség, az a másik világban meg sem történik vagy épp pont az ellenkezőjévé változik. És ebben a világban vagyunk most – én meg egyre nehezebben tudom értelmezni ezeket a fentről vetített alternatív valóságokat. Ezek az alternatív valóságok most feloldják, elmossák, megsemmisítik és az ellenkezőjére próbálják fordítani mindazt, amit a szociális munkáról gondoltam.
Persze lehet mondani, hogy nincs ok a pánikra, valami mindig lesz – és mindig lesznek túlélők. Ők majd elmondják, hogy lám, nem volt itt semmi gond, hiszen élünk. De ez önbecsapás, már az elmúlt években elég sokat veszítettünk – vajon hány kiváló szakember ment el külföldre vagy valamely más szakmába, s vitte magával a tudását, tapasztalatát? Ne mondja senki, hogy nem érezzük ezeket a hiányokat?
Végül igazából az az egy kérdés marad, hogy meddig tudunk hátrálni és hol lesz az a pont, amikor a szakma azt fogja mondani, hogy eddig és ne tovább. vagy csak csendben lépegetünk és beszürkülünk a homályba és azt vesszük észre 10 év múlva, hogy valami van – de az már régen nem nevezhető szociális munkának.
