A Gondoskodás nevű (maradjunk ennyiben) újságban megjelent egy interjú „gondoskodáspolitika mint új lehetőség a szociális képzések világában” címmel, ebben Nyitrai Imre kérdezte fel az NSZI főigazgatóját, Tóth Tibort. A beszélgetés szerintem a Kossuth rádió péntek reggeli miniszterelnöki interjújának legszebb hagyományait idézte fel. Mivel személyes kihívásnak tekintem, hogy egyszer megtudjam, mi is az a gondoskodáspolitika, elolvastam az interjút. Sokkal okosabb nem lettem, csak dühösebb… de próbálom összeszedni a legfontosabb dolgokat – és azokra kicsit reflektálni is.
Trendi szóvarázslat vagy „újbeszél”?
Újabban többször találkozom azzal, hogy a gondoskodáspolitikát a szociális munka helyett, mint új, modern, de egyben mély magyar gyökerekkel rendelkező kifejezést szeretnék eladni. El is hangzik, hogy „a tizennyolc éves fiatalok, akik most készülnek egyetemre, nem akarnak szociális munkás elnevezésű szakon tanulni” és hogy a „gondoskodás kifejezés hamarabb benne volt a magyar nyelvben, mint a szociális kifejezés”. Mi ezzel a baj?
A szakmai professziók jellemzője, hogy önmaguk identitását a megfelelő szóhasználattal is építik, védik. Az orvostól a jogászon át a vasutasig mindenki, aki egy szakmához tartozónak vallja magát, a kialakult szakmai nyelvet alkalmazza, s egyben védi, óvja, fejleszti azt. A szociális szakmának is megvan a maga nyelvezete, kifejezései és nem utolsó sorban a szociális munka és szociális munkás vagy épp a szociálpolitika elnevezése. Az azért nem járja, hogy valami stílusbeli elgondolásból fakadóan egy szakma kulcsszavait mindenféle konszenzus nélkül cserélgesse bárki.
A szociális munka, a szociális munkás a nemzetközi színtérben Albániától Zimbabweig egységes neve egy szakmának. A szociális munka és a szociális munkás szavak nemzetek feletti közösségformáló erőt jelentenek, amely mentén tudjuk meghatározni a szakmánk esszenciáját (IFSW szociális munka definíció, 2014), tartalmát, etikáját, céljait és minden fontos dolgot, ami ehhez kapcsolódik. Számos országban ennek a védelme komoly kihívás, pl. Ausztriában most született a szociális munkás és a szociálpedagógus képzéssel kapcsolatban egy szövetségi szintű, erős törvényi védelem (ezt a helyi szakmai szövetség hatalmas eredményként és sikerként éli meg). És ezért javasolta a SzMME az IFSW számára az idei küldöttgyűlésen, hogy jöjjön létre olyan konszenzus alapú fogalmi gyűjtemény, amely a szakmánk lényegét meghatározó szavakban sztenderdeket állít.
Amikor itthon valaki mindezeket egy hanyag mozdulattal félrehajítja, hogy itt van nekünk a gondoskodás szó és ez (majdnem) ugyanaz, akkor lényegében a hazai közösséget próbálja leszakítani a szociális munka nemzetközi testéről. Jelezni kell, hogy itt nem arról van szó, hogy a gondoskodás egy történelmileg a szakmába szervesen beépült kifejezés lenne, mert ennek nyoma sincs, maximum a szociális gondoskodás formában jelent meg, de ehhez hasonlóan más szókapcsolatokat (pl. szociális ellátás) is alkalmaztunk, de sosem a szociális szó mellőzésével.
Tartalmilag ugyanaz lenne?
Dehogy. Az eddigi megnyilatkozásokból pontosan tudható, hogy a gondoskodáspolitika a szociális fogalmakkal csak részben áll átfedésben. Ami kapcsolódik hozzá, az egy erős vallásos (ezen belül keresztény) ideológiai megközelítés, amiben a szociális tevékenységet a caritas („charity”) szinten határozza meg. Ehhez társul a gondoskodás, ami (ha már a magyar szó hagyományai előkerülnek) lényegében egy szükséglet-kielégítő tevékenységet határoz meg nem egyenrangú felek között. Ezzel szemben érdemes elolvasni a szociális munka nemzetközi definícióját és összevetni azzal. A gondoskodás fogalmából hiányzik a szakmai professzió, hiányzik a képessé tétel és felhatalmazás (empowerment), hiányzik a társadalmi változást indukáló hatás.
A tartalmi elcsúszást remekül illusztrálja a képzési programok tartalma, de akár az elmúlt 14 év szociálpolitikája és annak sokat hangoztatott politikai alapjai.
Kell-e nekünk gondoskodáspolitikai képzés?
A cikkben többször visszatérő gondolat, hogy valamiért nem akarnak menni a fialatok a szociális munka képzésekre, és majd az új, „szexi” hívószóra majd meglesz a hiányzó utánpótlás. Ezzel a kijelentéssel ismét elég sok gond van.
Először: a szociális munkás szakokra jelentkezés visszaesése – szemben a cikkben sugalltakkal – nem a szakma népszerűtlenné válásának volt köszönhető, hanem kormányzati oktatáspolitikai beavatkozásoknak. Történt ugyanis az emelt szintű érettségi bevezetésekor, hogy a szociális munkás szakokra jelentkezéshez kellett – másokhoz pedig nem. Ez bizony erős visszaesést hozott – egyik évről a másikra a jelentkezők száma a negyedére esett vissza! Amikor pedig az egyetemek szabad kezet kaptak és enyhítettek a kritériumokon, akkor hirtelen elindult egy visszarendeződés – 2023/2024-ben az első helyes jelentkezések száma nagyjából a 2012-es évi szintre ugrott vissza. Nehéz azt nem észrevenni, hogy a jelentkezéseket bizonyos szegmensben (a nem presztizsszakmák esetében) az oktatáspolitikai beavatkozások nagyon erősen befolyásolják.
Másodszor: nem igaz, hogy itt valami piaci folyamatról lenne szó. „Ha a többi egyetem is fel tudja mutatni azt, hogy az ő képzése hasznos és népszerű, akkor arra a piac úgy reagál, hogy lesznek hallgatói” – mondja Tóth Tibor. A helyzet az, hogy a szociális képzések semmilyen szegmensében nem tud piaci folyamat működni, ugyanis ezt az ágazati szabályozás és a finanszírozás nem teszi lehetővé. A szociális intézmények és szolgáltatók részéről van igény a jól képzett szociális munkásokra, de a (diplomás) szakmai munkakörök jelentős része betölthető ennek hiányában akár jóval alacsonyabb szakmai kompetenciákat nyújtó képzésekkel, átképzésekkel (kedvencem a teológus képzés 2 féléves gyermekvédelmi ráképzéssel, amivel teljes értékű családsegítő vagy akár intézményvezető is lesz az illető…).
Évek óta a különböző érdekcsoportok püfölgetik a maguk kis lobbitevékenységével a képzési rendszert, teljesen felülírva bármilyen „piaci” folyamatot. Személyes kedvencem a vezetőképzés: vajon erre mekkora igény lenne, ha nem lenne kötelező? Mennyire tudna megélni piaci alapon 3 egyetemi képzőközpont a szakmából? De vajon a munkakör betöltéséhez szükséges (KOP) képzések vagy épp a kreditpontos képzések meg tudnának-e élni piaci alapon, ha a létezésük nem a jogszabályi előírások kényszerén alapulna? Vannak kétségeim…
Ehhez képest a szociális munkás, szociálpolitikus képzések még mindig önerőből képesek többé-kevésbé megmaradni. Feltéve, hogy az Oktatási Hivatal közbe nem avatkozik és nem húzza le a szakindítási létszámokat 15 főre, amikor lennének akár ötvenen is… Piaci folyamat, ja… persze.
Harmadszor: A képzések tartalma alapján a gondoskodáspolitikai mesterképzés és szakirányú képzés semmiben nem váltja ki a szociális munkás, szociálpedagógus vagy a szociálpolitikus képzéseket, még ha próbál is azokra hasonlítani. Ahogy arra a februári SzMME állásfoglalásban felhívtuk a figyelmet, a szociális intervenció módszertana a mesterképzésben is alig 40 óra (a szakirányú továbbképzésben 32) – ez a szociális munkás képzésben egy félévben megvan, de még a mesterképzésben is jóval magasabb óraszámokkal dolgozunk, a szakmai minőségről nem is beszélve.
Negyedszer: a szakemberhiánynak a képző intézmények alacsony kibocsájtása mellett munkaerő elvándorlása is fontos oka. A magas megbecsültségű, jól fizetett szakemberek ugyebár… Elég sokat foglalkozunk a felsőoktatásban a lemorzsolódással és azt látjuk, hogy sok hallgatónak már a képzés során elmegy a kedve a szociális ágazattól, amikor megtapasztalja a munkakörülményeket. A terepre kerülő hallgatók egy része szintén néhány éven belül feladja és elmegy máshova dolgozni, ahol jobb körülmények, kisebb nyomás és megélhetéssel jobban összeegyeztethető bérek várják. Azért 2024-ben egy diplomás pályakezdőt bruttó 400 ezres bérrel „várni” komoly csábítás…
Utánpótlás-kérdés
„gondoskodáspolitikai képzés megjelenése a felsőoktatás rendszerében segítséget jelent – nem feltétlenül a felsőoktatási intézményeknek, hanem a területnek – hogy legyenek új szakemberek” – hát akkor nézzük ezt is.
Gyanítom, hogy sosem fogunk látni kimutatást arról, hogy a gondoskodáspolitikai képzésben hány új szakembert nyertünk. Jelenleg egy mester és egy posztgraduális képzés áll rendelkezésre, amikre döntően azok jelentkeznek, akik már terepen vannak. Vagyis ez nem jelent új munkaerőt az ágazatnak, maximum annyiban, hogy az eddig nem szakképzettek átminősülnek majd szakképzettnek – mert a jogszabály ezt mondja. Boldog lehet az a képzés, amelyik olyan „hátszelet” kap, hogy kiváltja a vezetőképzést – miközben a szociális munka mesterképzéseknek valahogy ez nem jutott ki. Na, ennyit a „piacról”.
Az alapszakos szociális képzésekben is jellemzően a nappali tagozat az, ami valóban új erőforrást jelent, a levelező formában mai napig domináns a már terepen dolgozók jelentkezése. Még gondoskodáspolitikai alapképzés nincs (de ami késik…), de majd meglátjuk, képes-e ezen a trenden felülemelkedni.
Csemege-mondatok
Van néhány olyan megnyilvánulás, amire azért külön is reagálnék:
„Azt gondolják, hogy egy szociális gondozót más szakok hallgatói megmosolyognak, ezért nem akarnak erre három vagy éppen öt évet áldozni”
Nem szociális gondozókat, hanem szociális munkásokat, szociálpedagógusokat képzünk és a képzés 7 féléves. Szubjektív tétel, de még SOHA nem találkoztam hallgatóval, aki a „megmosolygás” miatt ment volna el a szakról.
„Nem azért vagyunk itt, hogy a ’90-es évek problémáit oldjuk meg, hanem azért, hogy a jelenlegit kezeljük”
Ez klasszikus szalmabáb érvelés attól az ellátórendszertől, ami a legminimálisabb strukturális és funkcionális reformokat sem volt képes végrehajtani és még mindig a 90-es évek rendszerében gondolkodik. Vannak teljesen modern megközelítések, amik olykor még egységes koncepcióvá is kiforrják magukat, de a kormányzat – ideológiai és/vagy financiális okokból – masszívan ellenáll minden ilyen strukturális reformnak. Ezt lehetőleg ne a szociális munkás képzéseken tessék leverni, azok a maguk keretein belül kifejezetten igyekeznek a kor aktuális jelenségeire reagálni – csak akkor meg hirtelen lipsi-woke-progresszív címkéket kapunk a homlokunkra.
„természetes, hogy a meglévő tanegységeket a kor kihívásaihoz igazodva frissíteni kell, újdonságokat kell kínálni a jelentkezőknek”
Erre van a KKK felülvizsgálata (illetve az évek óta lebegtetett +franc se tudja mi van most vele” ETE). Az egyetemek egyébként folyamatosan fejlesztik a saját képzésük tartalmát. Szegeden például ott a duális képzés lehetősége vagy egy erősen átdolgozott, erősen gyakorlat-fókuszú hálóterv.
Nem mellesleg az ilyen fejlesztéseket pont a kiszámíthatatlan kormányzati jogalkotás szokta agyoncsapni, lásd az idei évben a felsőoktatási törvény módosítása, ami után kezdhetünk sok mindent elölről, mert pont a gyakorlat-orientált képzést teszi fenntarthatatlanná.
„A gondoskodáspolitikánál… azért a mesterséges intelligenciát is tanítjuk a hallgatóknak”
Igen jól hangzik, bár se mesterképzés, se a szakirányú továbbképzés hálótervében nincs erre utaló kurzus. De felmerül a kérdés, hogy vajon a terepintézmények hány százalékánál alkalmaznak ilyen technológiát? A papírgyártást kimaxoló szakmai ajánlásokat előállító NSZI szakmai munkacsoportok is kaphatnának némi felvilágosítást a digitális technológia előnyeiről, mielőtt a 21. századba átcsapnánk, legalább a 20. századot érjük már utol.
„Adódik a kérdés, hogy az NSZI mikor fog a névváltozás útjára térni – Szeretnénk, ha ez hamarosan bekövetkezne. Azt gondolom, hogy az NSZI-nek egy gondoskodáspolitikai központnak kell lennie”
Erről most az jutott eszembe, hogy a MÁVnál is most a legfontosabb feladat a vasúti járművek új színterveinek kidolgozása. Hogy közben késik, kigyullad, kisiklik, lerobban… ugyan már. Átnevezzük, matricázunk (plusz egy kis kifogástalan életvitel vizsgálat évi 2 milliárdból) és egyből jobb lesz – ja, nem. Attól, hogy gondoskodáspolitikának hívjuk, nem oldódnak meg a problémák.
„A kérdésre válaszolva: azt gondolom, hogy igen, a közeljövőben egyre inkább bekerülhet a rendeletekbe, jogszabályokba a gondoskodáspolitika fogalma”
Az iskolai szociális munkából így lett „óvodai-iskolai szociális segítő”, az utcai szociális munkából így lett „utcai szociális szolgáltatás”, megy ez szépen a maga módján lépésről lépésre. Ez a rendszer szépen lassan cserélgeti a szavainkat és azok tartalmát, de láthatóan ez még a szakmai közeg és a társadalom jelentős részét nem zavarja vagy épp az ingerküszöbét sem éri el.
„nem kizárólag egyházi egyetemekről kerületek be tagok a Gondoskodáspolitikai Tudományos Tanácsba. A Nemzeti Közszolgálati Egyetem is delegál például”
A GTT első 15 tagja közül 6 fő egyházi (szolgáltató vagy képző) szervezettől érkezett. Az NKE mellett csak az ELTE Bárczi képviseltette magát, a szociális képzést végző egyetemek közül egyetlen sem. 2024-ben 9 taggal bővült a tanács, ebből 1 fő az NSZI, 3 fő az Esterházy (EKKE), 3 fő a Pázmány (PPKE), 1 fő a Károli (KRE) és 1 fő a Közszolgálati (NKE) egyetemről (nagyjából azok, akik a gondoskodáspolitikai képzésben érintettek vagy érdekeltek). Felkészül a Evangélikus Hittudományi Egyetem, akik meglátták a piaci rést és ősszel bekapcsolódtak a gondoskodáspolitikai képzők közé. Ennek tükrében mindenki értékelje a fent elhangzott mondatokat igénye szerint.
… … …
Végül is mindenki gondoljon azt, amit szeretne, én maradok szociális munkásnak.
MS
Kapcsolódó olvasnivalók:
Vélemény gondoskodáspolitikai képzések indításáról. SzMME. 2024.február 6. LINK
