Az Új Egyenlőség és a KETEG pódiumbeszélgetés-sorozatának befejező, szociológiáról szóló részében Czibere Károly közgazdász, egyetemi tanár, a Magyar Református Szeretetszolgálat főigazgatója és Lakner Zoltán szociálpolitikus, a Jelen közéleti hetilap főszerkesztője beszélgettek.
Megnéztem, hogy nektek ne kelljen… és most nem kicsit vagyok dühös – emiatt a poszt egy kicsit csapongó lesz, de bízom benne, megértitek, miért.
Előzetesen csak annyit, hogy az Új Egyenlőség sorozata tényleg jó lett volna (én legalábbis nagy reményeket tápáltam anno e téren), ha bármilyen kérdésben érdemi nézetkonfrontáció alakult volna ki. A teljes sorozatot nem akarom kielemezni, de a 6. számú, szociálpolitikáról szóló beszélgetés már maga az abszolút csalódás, az évszázad kihagyott ziccere. Gyakorlatilag olyan mértékben fekszik be a műsor az egyházi narratíváknak mindenféle érdemi ellenállás nélkül, hogy az már fájdalmas.
Több alkalommal elhangzik, hogy fontos a párbeszéd – és itt senki nem kérdezi meg, hogy egyébként van-e ilyen (már ezen a beszélgetésen túl). A személyes tapasztalatom, hogy nagyjából 3 éve próbálunk meghívni az egyházak részéről nyilvános vitákra, beszélgetésekre illetékes embereket és egyszerűen nem jönnek el – ők pedig a saját beszélgetéseikre maximum véletlenül hívnak meg ellentétes értékrendszert vallókat. És akkor ebben a beszélgetésben egyszer sem került szóba, hogy pl. a jóléttel, közgazdasággal, szociálpolitikával kapcsolatban nem csak szociális területen, hanem semmilyen más területen nincs érdemi vita a kormányzati ideológiai erőtér és az ellenzéki oldal között. És ez nem az ellenzék miatt van (kihívások mindig vannak) – emiatt nagyon tudom utálni, amikor mindkét oldalt hibáztatja a párbeszéd hiánya miatt.
Külön probléma, hogy a nagy testvéri összeborulásban egy laza lábmozdulattal a szőnyeg alá söpörnek akár általános, akár konkrét vitapontokat, nehogy véletlenül konfrontálódni kelljen. Ebben a szociálpolitikai beszélgetésben legalább egy tucat alkalommal Laknernek alkalma nyílt volna arra, hogy azért fontos és kritikus pontokra lecsapjon – gyakorlatilag ebből semmi nem valósult meg.
Nézzünk néhány fontosabb konkrétumot!
Pápai enciklikák, mint az egyetértés alapjai – a pápai enciklikák emlegetése ma nagyon trendi dolog, legtöbbször ezek jelentik arra a bizonyítékot, hogy lám, az egyház mindig is milyen szociálisan érzékeny volt. Na, de a pápai enciklikákról egy valamit lehet nagyon jól tudni: mindig a már létező társadalmi-történelmi jelenségekre, folyamatokra válaszként születtek, nagyjából akkor, amikor az adott jelenség már komolyabban elkezdte az egyház pozícióit fenyegetni. A Rerum novarum konkrétan már egy kifejlett szocialista gondolatra és mozgalomra volt egy (alaposan megkésett) válasz – ezt már csak onnan is lehet tudni, hogy maga az enciklika ezt le is írja, hogy a kereszténységen belül a szocialista gondolatra egyfajta antitézist kíván létrehozni. Arról most ne is beszéljünk, hogy a jelenlegi környezetben mennyire anakronisztikus hivatkozási alap tud ez lenni. Tudom, hogy mindenki odáig van Ferenc pápáért, mert a maga közegében irtó progresszív tud lenni – csak ezek a progresszivitások a világban zajló folyamatokhoz képest 20-30 éves késésben (vagy még többen) vannak. Ráadásul olyan mimikri jelenségekkel, mint pl. a „teremtésvédelem”, ami a „wishról rendelet ökológiai szemlélet” a valódi ökológiai szemlélet lényegi elemei nélkül.
„többféle szakmailag helytálló megoldás lehet a szociálpolitikában” – mondta Lakner Zoltán és ebben igaza lenne, ha hozzá tenné, hogy azért ez nem azt jelenti, hogy minden IS jó. Kellene egy erőteljes realitáskontroll abban, hogy egyébként mi működik és mi nem. és hogy fentről nézve egy szociálpolitika akár tűnhet jónak is, de azért lent átélni ezeket az intézkedéseket egészen más élmény tud lenni – mondjuk egy támogató vagy egy szankcionáló jellegű intézkedéscsomag esetén. Itt azért remekül behozhatók lennének akár aktuális kérdések, problémák, intézkedések – ez viszont kimaradt a teljes beszélgetésből, ismét elment 20 perc a maszatolással.
És akkor jöjjön az „atombomba”
Czibere Károly ad egy rövid áttekintést a keresztény emberképpel kapcsolatban – spolier alert, de ebben minden egyes mondattal keményen kellett volna vitatkozni. Mivel ez ott nem történt meg, kénytelen vagyok itt…
Figyelem, a következőkben a nyugalom megzavarására alkalmas idézet következik:
A keresztyén megközelítésben nem az emberből magából származnak a jogok meg a méltóság, hanem az istenképűségből és a teremtettségből. Fontos dolog, hogy az Isten teremti az embert a saját képére, és az ő lelkét leheli bele, és innen van az az egyedi megismerhetetlensége az embernek, ami feltétlen tiszteletet parancsol, és ami az emberi méltóságot szüli. Valóban itt tud a két megközelítés találkozni, de itt is tér el. Ugyanis az ember önrendelkezési joga korlátozott a keresztyén megközelítés szerint, mert a testem nem az enyém. Az életem nem az enyém. A halálom nem az enyém. Ajándék, kaptam. Tehát az abortuszról meg az eutanáziáról keresztyén szociális munkás másképp gondolkozik. Kilencven százalékban átfed a világi és a keresztyén szociális munkának az eszköztára és a megközelítésmódja, de pontosan a teremtettségből fakadóan van néhány olyan dolog, ami miatt például egyházi ember nem írhatja alá a Szociális Szakmai Szövetség etikai kódexét. Nem korlátlan például az önrendelkezési jog. Kaptad. Tehát máshonnan közelítve azt gondolom, hogy az alkalmazott eszköztár tekintetében nagyon hasonló következtetésre jutunk. Ha messziről nézünk egy világi és egy keresztyén szociális munkást, nagyon hasonló dolgot csinálnak. Jézus is csinált egyéni szociális munkát, csoportos szociális munkát, dolgozott szegényekkel, kitaszítottakkal, de a motiváció különböző.
Az első mondat egyből kétségbe vonja az ember általános autonómiáját. Az autonómia pedig a szociális munka központi értéke. Ez egyébként is felvet rengeteg morális problémát – a kereszténység a szabad akarat révén mégiscsak hivatkozik egyfajta autonómiára, ugyanakkor ezt erőteljesen korlátozza random területeken – ez gyakorlatilag egy kettős mérce alkalmazása. Arról már ne is beszéljünk, hogy ez a megközelítés egyben a demokratikus államberendezkedést is megkérdőjelezi – ha a jogok nem az emberből fakadnak, akkor ezeket ő maga nem ruházhatja át és nem kérheti számon mondjuk a hatalom képviselőit. Ha a hatalom forrása Isten (ez egyébként jelenlegi kormányzati képviselőtől konkrétan elhangzott), akkor az gyakorlatilag egy feudalista államberendezkedés definitív alapbeállítása, amiben az egyszeri állampolgárnak nincs joga, hogy az adott hatalmi berendezkedést kritikával illesse.
Az autonómia és a jogok forrásának kérdése egyből be is hozza az eutanázia és az abortusz kérdését (ezt Czibere egyből hivatkozza is), ami természetesen totálisan reflektálatlan maradt a másik fél részéről. Ha most Karsai Dániel ügyére gondolunk, teljes mértékben átérezhető ennek a kettős mércének az alkalmazása – konkrétan egy OGY bizottsági meghallgatás után napirendre sem voltak hajlandók venni a kérdést. Miért? Mert alapból semmiben veszik az ember önrendelkezését még a saját életet érintő kérdésekben is. Tévedés ne essék, ez a szociálpolitikai kérdésekben ugyanúgy megvan – a jelenlegi magyar állam, ugyanilyen módon egy paternalista, kiskorúsító szemléletet képvisel.
Kiemelés következik:
„van néhány olyan dolog, ami miatt például egyházi ember nem írhatja alá a Szociális Szakmai Szövetség etikai kódexét”
Én őszintén nagyon örülök ennek a mondatnak, mert végre valaki őszintén kimondta, hogy maga az egyházi rendszer alapvetően elhatárolódik a szociális munka nemzetközi definíciójától és annak szakmaetikájától. Ezt évek óta „tudjuk, csak nem sejtettük” , de általában ment a maszatolás a témában. Az Etikai kollégium kezdeményezett már többször e témában egyeztetést, nagyjából az egyházi oldalról a maszatolásig lehetett eljutni. Éppúgy, ahogy a kormányzat a mai napig nem tudta nyilvánosan definiálni a gondoskodáspolitika koncepcióját, csak a sunnyogva utalgatás megy.
Czibere narratívájában a szociális munka és a keresztény szociális munka kb. 10%-ban tér el egymástól – az viszont már megint ment a szőnyeg alá, hogy ez a 10% nem értelmezési eltolódás, hanem olyan kardinális töréspontok, amik alapvetően választják el az egyházi szemléletet a professzionális szociális munkától.
Mellesleg – apró kitérőként – egyébként a szociális munkában sem korlátlan az önrendelkezési jog – hiszen a szabadság köre addig tart, amíg más ember(ek) szabadsága nem sérül. Ez alapján nem fogyaszthatom korlátlanul az erőforrásokat, mert az másoktól veszi el azokat – de ha ezzel más szabadságát nem sértem, dönthetek az életemről (ugyanakkor – még mielőtt ezt valaki félreértené – ez nem keverendő össze a pszichiátriai eredetű vagy a társadalmi anómiából fakadó szuicidummal).
És akkor még egy ütős szentencia:
„Jézus is csinált egyéni szociális munkát, csoportos szociális munkát, dolgozott szegényekkel, kitaszítottakkal”
Nem, Jézus nem csinált szociális munkát sem egyénekkel, sem közösségekkel. Jézus egy vallást alapított, a tevékenysége ebben a kontextusban értelmezhető. Ez definíciós kérdés.
A beszélgetésben felbukkan még az egész egyházi megközelítésnek egy fontos alaptézise (nem csak Czibere, hanem Laura nővér esetében is), ami megint definitív módon egy ordas nagy csúsztatás, egy hamis dilemma: abból indulnak ki, hogy a keresztény oldal egy morális alapon működő rendszer, miközben az ezen kívül eső világban nem értékalapú, nem morális rendszer létezik és működik. Hát azért egy kicsit nézzünk már körbe, mi zajlik körülöttünk… ne kelljen már sorolnom! És ne vegyük már el azokat az értékeket a szociális munkától, amik definíció jellegűen annak részét képezik. Itt szintén szeretném kiemelni, hogy pl. Lakner emellett az „apróság” mellett is úgy elszaladt, mintha ott sem lenne.
A szociálpolitikai konkrétumokra csak nagyon röviden, mert itt aztán lehetne oldalakt írni, mennyire sztereotíp és reduktív módon gondolkodik Czibere a társadalomról, kezdve a „két generáció nőtt fel úgy, hogy nem látta a szüleit dolgozni”, a „hosszabb álláskeresési járadék miatt nem mennek az emberek dolgozni” toposzon át egészen odáig, hogy az oktatási rendszer problémáit ő a pedagógusok hozzáállásában látja. Szerintem „kiváló szakemberek kiváló törvényeket írtak” – de a hát a „szavazópolgár nem tud ráismerni azokra az etikai elvekre a szociális rendszerben, amiket ő tisztességesnek gondol”. Szuper, kenjük az elmúlt évtizedek összes rossz döntését a választókra, főként úgy, hogy a Kossuth rádió, az M1 meg a Megafon aranycsapat mondja meg, mit kell gondolni a világról!?
És ami nem volt…
Nagyon sok mindent hiányoltam a beszélgetésből, de egy dolgot emelnék ki: a teljes beszélgetés csendben elfeledkezett az aktualitásokról, egyszer sem hangzott el pl. a gondoskodáspolitika. „Jó, de egy 1,5 órás műsorban nincs mindenre idő” – mondhatná bárki, de akkor ha erre nincs idő, akkor mi értelme az egésznek? Mondjuk a 90-es évekről szóló nosztalgiavonatozás helyett lehetett volna beszélni az aktuális folyamatokról…
Nem szeretnék nagyobb zárszót írni, de nekem ez a beszélgetés az elmúlt évek egyik legfélelmetesebb alakítása volt. Itt most nagyon éreztem, hogy a NER mennyire keretezi az ellenoldal gondolkodását is, pusztán azzal, hogy valami párbeszéd (értsd: megszólalhat a másik fél) lehetőségét villantja fel.
Meleg Sándor
