A szociális diagnózis fogalma a szociális munkában nem ismeretlen, ugyanakkor a jogszabályokban meghatározott, igénybevételre irányuló eljárásokban eddig nem jelent meg. Ebben lesz változás hamarosan, ugyanis az egyes szociális és gyermekvédelmi tárgyú törvények módosításáról szóló 2016. évi CLXVI. törvény alapján, 2018. januári hatályba lépéssel megjelenik a szociális diagnózis, mint a szociális szolgáltatások igénybevételét megelőző, szükségleteket, jogosultságokat vizsgáló módszer, illetve intézkedés. Frissítve: 2022. február 6.
|
Szt. 64. § (8) A Gyvt. szerinti család- és gyermekjóléti központ a család szociális helyzetének átfogó vizsgálata alapján elkészíti az igénybe venni javasolt szociális szolgáltatásokat meghatározó szociális diagnózist. A család- és gyermekjóléti központ a szociális diagnózis elkészítésébe bevonhatja a nem járásszékhely településen működő család- és gyermekjóléti szolgálatokat. A jogosultsági feltételek fennállása esetén a szociális diagnózis kötelezi a szociális szolgáltatókat és a szociális intézményeket. |
Az Szt. meghatározásából öt dolgot tudunk meg:
- A szociális diagnózis a család helyzetét méri fel.
- A diagnózis elkészítése a járási család- és gyermekjóléti központok feladata.
- A folyamatba család- és gyermekjóléti szolgálat vonható be.
- A szolgáltatások igénybevételét az szociális diagnózis alapozza majd meg.
- A szociális diagnózis a kliens oldalról javaslat, de a szociális szolgáltatókat és intézményeket kötelezi.
Diagnózis?
Ha a diagnózis fogalmából indulunk el, az első problémát ennek szemlélete jelenti. Ez ugyanis egy medikális szemlélethez kötődik, amit a szociális munka vonatkozásában hosszú ideje nem szeretünk, mert jelentősen korlátozza annak működését, bizonyos területeken. A szociális munka szemléletrendszerében több, egymással olykor versengő olykor kiegészítő szerepű megközelítés is található, ezek között a medikális megközelítés az egyik legrégebbi és egyben legelavultabb is. Ezzel kapcsolatban csak Kozma Judit írását szeretném idézni:
„Hogy az eljárásnak ez a leírása kötődik a szociális munka medikális modelljéhez, az már a szóhasználatból is nyilvánvaló. Az eset jellegzetességeinek feltárását nevezhetjük anamnézisnek vagy vizsgálatnak, a beavatkozási irányokat meghatározó probléma-meg-fogalmazást – szűkebb értelemben vett – diagnózisnak, és a beavatkozás irányainak leírását kezelési tervnek. Azon lehet vitatkozni, hogy célszerű-e ezeknek a kifejezéseknek a megtartása, vagy sem, hogy jó-e a szociálismunkás-gyakorlatra medikális kifejezéseket használni, holott ez nagymértékben eltér az orvoslástól. Kérdés lehet, hogy vajon vissza kell-e térni a szakma kiselejtezett fogalmaihoz, amelyeket éppen azért selejteztek ki elődeink, mert egyrészt a segítőt állította a gyakorlat középpontjába (mint fő problémamegoldót), másrészt túlzottan a hiányokra tette a hangsúlyt, és ez nem felelt meg a modern szociális munka alapelveinek. ”
Lehet azt mondani, hogy itt szimplán szavakon való lovaglásról van szó, de a szociális szakmán belül ennek azért jelentősége vagyon.
Elvesztegetett idő
Áttérve a gyakorlati problémákra: a megalapozó jogszabályi változás bő egy évvel megelőzte a szociális diagnózis gyakorlati bevezetését, elméletileg ez elég felkészülési időt jelentett volna az ellátórendszer számára. A jogszabály megjelenését követően a „szociális diagnózis” kifejezés kormányzati kommunikációban, de más médiában sem bukkant fel 2017. január eleje óta. 2017 szeptemberéig a szakmai nyilvánosság sem tudott meg semmit az szociális diagnózis koncepciójáról, nem jelent meg szakmai dokumentum, sem a lebonyolító központok, sem a diagnózisban érintett szolgáltatások nem rendelkeznek érdemi információkkal a szociális diagnózis mibenlétéről, annak szakmai hátteréről, lebonyolításáról és nem ismertek a kapcsolódó végrehajtási jogszabályok sem. 2017 szeptemberének elején még csak a járási központok munkatársainak alapszintű tájékoztatása kezdődött meg. Az októberi konferenciák (pl. Siófok) sem voltak sokkal eredményesebbek, a rendszer működésének alapvető keretei sincsenek konkrétan meghatározva.
Ez azt jelenti, hogy a felkészülésre szánt idő jelentős része a lebonyolítói oldalról nézve elveszett. Fontos, hogy a felkészülést itt nem csak az érintett járási központok, hanem a teljes szociális ellátórendszer vonatkozásában kell értelmezni, ugyanis a diagnózis az ő működésüket is jelentősen befolyásolja – ez a szolgáltatási kör a dolgok aktuális állása szerint nem kap semmilyen felkészítést, majd a rendszer életbe léptetésekor fog szembesülni az őket érintő információkkal.
Szintén fontos hangsúlyozni, hogy a felkészülésbe nem csak a központok, szolgáltatók tájékoztatása tartozna bele, hanem a gyakorlati tesztelés, a szociális diagnózis rendszerre gyakorolt hatásának szisztematikus feltérképezése. A folyamatban lévő pilot program eredményeiről jelenleg nem sok ismerete van a szakmának.
Erőforrások
A jogszabály szerint a szociális diagnózis elkészítése a járási család- és gyermekjóléti központok feladatkörébe kerül. Itt szintén felmerül a kérdés, hogy vajon történt-e bármilyen felmérés, kalkuláció, hatásmérés arra vonatkozóan, hogy járási szinten ez milyen személyi és nem személyi jellegű erőforrást fog igényelni? Jó lenne egy kicsit e tekintetben a paraván mögé látni.
Központonként (jelen állás szerint) várhatóan 1-2 munkatárs fogja ezt a feladatot az alapfeladataitól elhatároltan, de mégis egyfajta többletmunkaként elvégezni. Miközben a központok a gyermekjóléti-gyermekvédelmi feladatok miatt egyébként is jelentős feladatmennyiséggel küzdenek, még megkapják a szociális diagnózis elkészítésének feladatát, szintén járási szinten, csak a teljes lakosság és csaknem az összes szociális szolgáltatást illetően. Ez feltételezi, hogy ezek a szociális munkások az eddig elvégzett munkájukon felül rendelkeznek olyan szabad munkaidő kapacitással, ami az új feladat ellátására fordítható. A szakmai rendelet aktuálisan nem ad a diagnózis elvégzéséhez semmilyen létszámot, a költségvetési törvény szintúgy nem ad anyagi forrást (talán majd 2019-től…) – az amúgy is alulfinanszírozott szakmai létszámokról ne is beszéljünk.
A személyi feltételek mellett az egyéb infrastrukturális és működési költségeket is érdemes figyelembe venni, az illetékes szociális munkásnak a járás településein folyamatosan közlekednie kell, elvégezve a szociális diagnózis készítéséhez szükséges látogatásokat. A szolgáltatás iránt érdeklődők helyi szinten sok esetben személyesen keresik fel a szolgáltatókat, de (ne legyenek illúzióink) ugyanezt már nem fogják megtenni egy 20-40 kilométerre fekvő járási központ esetében, főleg, ha a térségi közlekedés ezt megnehezíti, vagy a településektől több kilométer mélységben, külterületi zónában élő személyekről van szó. Ötletelés van arra, hogy kire „sózzák rá” majd a kliensmozgatás feladatát (pl. a tanya- és falugondnokokra) – a lehetőségek pontos felmérése láthatóan itt sem történt meg.
Felvehetjük a listára az információs jellegű erőforrásokat – a központ munkatársának naprakész területileg bontott szolgáltatói adatbázisra van szüksége, át kell(ene) látnia a területi kapacitásokkal kapcsolatos mozgásokat, jelen pillanatban egyikre sincs megfelelő informatikai támogatás (R.I.P. SZÁP).
Azzal számolnunk kell, hogy megfelelő mennyiségi és minőségi kapacitás hiányában nem az igénybe vevőket irányító, támogató rendszer alakul ki (bár ez utóbbi megvalósulása optimális feltételek mellett is kérdéses), a szociális diagnózis egyszerűen olyan szűk keresztmetszetté válik, ami lassítja, akadályozza a szolgáltatáshoz való hozzáférést.
Mi célt szolgál a szociális diagnózis?
Jó vitaalap lehet a szociális diagnózis funkciója, szerepe. Az alap elképzelés a „szociálisan rászorulók egyénre szabott segítségnyújtása” , amely szép és tiszteletre méltó gondolat – csakhogy a szociális munka és a szociális ellátórendszer elméletileg alapjáraton is ezen elv alapján kell(ene), hogy működjön. Ha ez eddig nem volt és most kell megteremteni, az régen rossz a szakmai számára.
A szociális diagnózis megközelíthető (lenne) úgy, mint egy speciális kliens-támogató rendszer, ami segíti az ellátórendszerben való tájékozódást, ez az élethelyzethez kapcsolódó kulcs-kritériumok alapján kiválasztja a problémához illeszkedő szolgáltatásokat, azokhoz illeszti azt a területi kapcsolati adatbázist és facilitálja az elérést. Ez egy nondirektív, informáló jellegű rendszer, mely esetben az aktív fél a szolgáltatás igénybe vevője. De…
A szociális diagnózis jogszabályban megjelenő szemlélete ettől eltérő, lényegében amolyan kormányablakos „egykapus” rendszerben magához vonja az egyes szolgáltatások bementi kritérium (jogosultság, szociális rászorultság, stb.) vizsgálatát és fenntartja magának a jogot a kliensutak szabályozására. Ez egy erősen direktív rendszer, a szolgáltatás igénybe vevőjének mozgástere erősen beszűkül, ahogy szolgáltatást közvetlenül biztosító szolgáltatóé, intézményé is. Ismételten megjelenik a járási központok fölérendelt pozíciója, az eljárás pedig erősen hatósági szemléletű, hiszen a születő döntés „kötelezi” a szociális szolgáltatót és intézményt (bár a kötelezés fogalma és tartalma is tisztázatlan jelen pillanatban).
A rendszer létjogosultságát e tekintetben megkérdőjelezi, hogy a jelenlegi szociális és gyermekjóléti szolgáltatások remekül boldogulnak a jogosultságvizsgálat kiszervezése nélkül. Ezt ugyanis eddig az egyes szolgáltatások önmaguk megtették az igénybevételi eljárás keretein belül. Nem megfelelő hely vagy kapacitás-hiány esetén pedig megtörtént az igénybe vevő továbbirányítása is – már ha volt hova irányítani. Az „egykapus” koncepció mellett is nehéz érveket felhozni, a szociális ellátórendszer működése jelen pillanatban nem feleltethető meg ennek a szisztémának, ehhez a teljes igénybevételi eljárást és kritériumrendszert alaposan át kellene dolgozni.
Felmerül(he)t a diagnózis „kapuőr” szerepe, egyfajta „szociális Kerberosz”, akin át kell kelni a szolgáltatások földjére vágyakozó személyeknek. De miért is van erre szükség? Akkor lenne jogos, ha a szociális ellátórendszert elárasztotta volna a jogosulatlan igénylők tömege – ez ugyanakkor ismételten a bemeneti kritériumok rendszerével kapcsolatos probléma, amit önmagában a diagnózis nem fog tudni kiküszöbölni. A szolgáltatáshalmozások elleni védelem is felmerülhet okként, de a költségvetési törvény szabályozási, a KENYSZI rendszer pedig technikai szinten megoldotta ezt a problémát az együttes igénybevétel szabályozásával. Ennél többet a szociális diagnózis sem fog tudni elérni. Az pedig a KENYSZI adatok elemzése és más vizsgálatok alapján is kijelenthető, hogy a szolgáltatás-halmozás volumenét tekintve marginális jelentőségű probléma a szociális ellátórendszerben.
Kritérium dilemma
A rendszer működését befolyásolja az a kérdés, hogy a szociális ellátórendszeren belüli kliens-irányítási, hozzáférési nehézségek milyen mértékben vezethetők vissza a bemeneti kritériumok meghatározásával kapcsolatos problémákra. Az egyes szociális-gyermekjóléti szolgáltatásokhoz tartozó jogosultsági kritériumok nem egységes rendszerben vannak megfogalmazva, ennek vannak a mindennapi gyakorlatban zavaró hatásai. A szociális diagnózis viszonya ehhez a változatos bementi kritérium-rendszerhez nem tisztázott, ha pedig a problémák forrása a bementi oldal kritérium-rendszerben van, akkor azt kell orvosolni, nem az ellátórendszert bonyolítani.
Az biztos, hogy ha a szociális diagnózis nem (vagy csak kis mértékben) tudja kiváltani a bementi kritériumok vizsgálatát, akkor egy felesleges duplikációt jelent a szolgáltatás igénybevételével kapcsolatban. Csak akkor érdemes ezt a rendszert működtetni, ha utána már nincs szükség külön jogosultság, rászorultság vagy szükséglet-vizsgálatokra – ezt viszont épp az erősen szolgáltatás-specifikus bemenetek (lásd pl. támogatott lakhatás) miatt igen nehéz lesz megvalósítani, jelentős jogszabályi és szakmai változásokat igényel, melyeknek jelen pillanatban nincs jele.
Kinek?
A szociális diagnózis akkor lenne jó, ha univerzális lenne, vagyis a személyes gondoskodást nyújtó összes szolgáltatásra kiterjedne. De… Az un. alacsony küszöbszintű ellátások (szenvedélybetegek alacsonyküszöbű ellátása, utcai szociális munka, gyerekházak) esetében nem értelmezhető a szociális diagnózis. Hasonlóan problémás az azonnali ellátást igénylő krízisellátások köre, ahol nincs idő és lehetőség bonyolult szociális diagnózis folyamatra, a beavatkozási igény azonnali. Kiesnek a rendszerből a hatósági döntés alapján nyújtott szolgáltatások, ez ugyanis önmagában is egy erősen direktív rendszer (lényegében a jelzőrendszeri működésre alapuló vonal szinte teljes spektrumában lelóg erről a rendszerről), de a gyermekjóléti ellátások többsége sem kompatibilis a szociális diagnózissal.
A fennmaradó szolgáltatások egy részénél nem értelmezhető a kliens-irányítás: az egy alkalmas információnyújtások (tanácsadás szolgáltatási elem) kezelésére a szociális diagnózis nem tud fókuszálni. Ráadásul az egyszeri ügyintézés egyes szolgáltatásoknál (család- és gyermekjólét) dokumentálandó, más szolgáltatások esetében pedig nem, így a szociális ellátórendszer sem homogén e tekintetben.
A szakosított ellátások esetében pedig már léteznek a „kitaposott ösvények”, hiszen jellemzően valamely alapszolgáltatási formából lép tovább a magasabb gondozási szükségletű személy ebbe az irányba, ez egy újabb szociális diagnózis felállítását feleslegessé teszik.
A fennmaradó szolgáltatások jelentős része önálló, definiált jogosultságvizsgálati kritériumrendszerrel rendelkezik (ilyen a szociális rászorultság vizsgálata vagy a támogatott lakhatás komplex felmérése), ezekben az esetekben az szociális diagnózis jogosultság-vizsgálata duplikációt jelent, ugyanis a heterogén bemeneti kritérium-vizsgálatokat jelen formájukban nem igazán lehetséges egyetlen rendszerben egységesíteni úgy, hogy a szolgáltatás-specifikus elemek ne sérüljenek. Szintén nehézkes, hogy az egyes kritérium-vizsgálatokhoz speciális kompetenciák (házi segítségnyújtás – háziorvos, támogatott lakhatás – komplex szükségletfelmérésre jogosultság, stb. ) kellenek, amikkel a járási központ munkatársa nem fog rendelkezni, az emiatt történő külön körök futását nem fogja tudni megspórolni.
Igénybe vevők szemszögéből
Sérülni látszik a szociális szolgáltatások önkéntes igénybevételének elve, hiszen lesz egy kvázi hatósági feladatkörrel bíró személy, aki megmondja, ki, mit, mikor, hogyan vehet igénybe – és ez akkor is igaz, ha a kliens részére ez névlegesen csak egy javaslat lesz. A szociális diagnózis jelen formájában a segítő kapcsolat szakmai oldaláról tekintve kifejezetten káros is tud lenni: nagyon bizalomromboló tud lenni egy segítő kapcsolat elején, ha a „hozott” probléma helyett egyből leterítjük a kliens és élve felboncoljuk, majd az orra alá dörgöljük azokat a probléma-definíciókat, amiket a segítő kapcsolat adott szakaszában nem kívánt feltárni. Hogyan magyarázzuk el az ellátást kérelmezőnek, hogy a központ alapos diagnózisa után az igénybevételi eljáráshoz is adatot kell szolgáltatnia?
A szociális diagnózis felállítása során (a gondozási tervhez hasonlóan) szükséges az igénybe vevő aktív közreműködése – de mi történik, ha ez nem valósul meg? Kinek a felelőssége, ha az aktív közreműködés a „blitzkrieg” jellegű lerohanás okán hiúsul meg?
A szociális diagnózis esetén cél a gyorsabb és hatékonyabb szolgáltatáshoz való hozzáférés biztosítása – valójában reális kockázata van annak, hogy a hozzáférés lassabb és nehézkesebb lesz. Önmagában nézve is felesleges kliens utak jönnek létre azzal, hogy a helyi szolgáltatónál beérkező igény átirányításra kerül a járási központba, ahol a diagnózis felállításával kapcsolatos munka elindul, majd utána az igénybe vevő visszatér a szolgáltatóhoz. A komplex, széles spektrumú felmérés lebonyolítása mindig több időt igényel, mint egy szűk specifikációt vizsgáló jogosultság-vizsgálat, különösen, ha külső szakember bevonását is igényli.
Arról ne is beszéljünk, hogy még mindig magas a kockázata, hogy a többkörös ügyintézés végén, a szolgáltatóra nézve kötelező diagnózis birtokában a kliens kapacitás hiányában nem kap ellátást, csak egy megtisztelő helyet a várólistán. És ezt vagy elfogadja, vagy bolyong még egy darabig a rendszerben.
A szociális diagnózis definíciója a család felmérésre épül, miközben a szociális ellátórendszer ezzel a szinttel definitíve nem tud mit kezdeni – csak az egyéneket képes kezelni még azokban az esetekben is, amikor a családi közeg együttes működése a meghatározó (gyermekjólét). Az ellátás jogszabályi háttere csak kivételes esetekben szakad el az egyéntől (pl. kiskorúak jövedelmi helyzete, vagy ha a szakosított ellátás költségeit rá kell terhelni valamely hozzátartozóra), így a család felmérése a folyamatban kérdéses értékű.
Szolgáltatók szemszögéből
A szociális diagnózis kötelezi a szociális intézményeket, szolgáltatókat, a kérdés csupán az, hogy mire? Miből gondolja a rendszer, hogy a szolgáltatók/intézmények nem látták el a hozzájuk forduló, bemeneti kritériumoknak megfelelő ellátottakat, ha volt arra kapacitásuk? Miből gondolja a rendszer, hogy a szolgáltatók/intézmények nem képesek a bemeneti vizsgálat során kompetens vizsgálatot végezni, és szükség esetén a megfelelő helyre iránytani a kérelmező személyt? Miből gondolja a rendszer, hogy a szolgáltatók/intézmények világának esetleges diszfunkcionalitásait képes lesz az szociális diagnózis kezelni, amikor az jellemzően nem az alapproblémákra fókuszál? Mit fog kezdeni egy szolgáltató egy „kötelező erejű” diagnózissal, ha az ellátáshoz szükséges kapacitásai, erőforrásai nincsenek meg? Nem létező kapacitásokat pecsétes okmányok birtokában sem tudunk felhasználni, az pedig kétséges, hogy a klienst ki fogja elégíteni, hogy kap egy helyet a várólistán. Ki fogja az ebből fakadó helyzetet, konfliktus, az igénybevevő – szolgáltató – központ közötti feszültséget kezelni? Feltűnhet, hogy ez a hármas struktúra mennyire hasonlít a klasszikus „üldöző – üldözött – megmentő” drámaháromszögre (hasonlóan a központ – szolgálat – gyámhivatal hármashoz), remek keretet teremtve az intézményi szintű játszmákra?
Központ szemszögéből
Egyértelmű, hogy a szociális diagnózis többlet munka, komoly erőforrás igénnyel, de vannak még más nyitott kérdések is. Ha a diagnózis a szolgáltatást megalapozó jogosultsággal egyenértékű eredményt ad – ez esetben szükséges biztosítani a jogorvoslat („másodfok”) lehetőségét az eredmény el nem fogadása esetén – ugyebár eddig ott volt erre a fenntartó, de most a fenntartó nem fog tudni mit kezdeni a központ által kiállított kötelezéssel – esetleg a fenntartó kifogást emelhet ez ellen, ha kapacitás hiányában kellene ellátást biztosítson? További plusz köröket fog eredményezni a kapacitás hiányában a rendszerben bolyongó kliensek menedzselése. Hogyan fog ez hatni a központ és a szolgáltatók viszonyára?
Kérdéses, hogy az esetmenedzser munkája mögött/felett milyen szakmai kontroll érvényesül, milyen felelősségi kör kerül meghatározásra. A bemeneti képzés minősége nyilván nagy jelentőségű a szociális diagnózis működésében, de a rendszer működésének tapasztalatainak visszajelzése és beépítése a rendszerben (feed back) szintén fontos lenne.
Apróságok egy konferencia kapcsán
A Siófokon megrendezett MACSGYOE konferencia egyik kiemelt témája volt a szociális diagnózis, az ott elhangzottak alapján a rendszerrel kapcsolatos aggályok jogosnak mondhatók, s talán még rosszabb is a helyzet. Miért?
A rendszer alapvetően egy olyan célt akar megvalósítani, amit a családsegítő szolgálatok közel három évtizedes fennállásuk alatt nem tudtak elérni. Csakhogy közben eltelt az a bizonyos három évtized és nem 1985, hanem 2017 van. A világ – beleértve a szociális ellátórendszert – sokat változott és fel kell tenni a kérdést, hogy a rendszerben valóban az-e a probléma, amit a szociális diagnózis meg akar oldani. Tényleg az a baj, hogy az ellátórendszer nem tudja azonosítani és felmérni a szociális és társult problémákat vagy inkább az, hogy a felmért szükségletek kielégítéséhez nincsenek meg az erőforrások?
A szociális diagnózist illetően október közepén számos tartalmi és formai alap sem tisztázott, így pedig a rendszer működése sem tervezhető. Olyan mennyiségben vannak nyitott kérdések, problémák, hogy a bevezetést ezek önmagukban destabilizálják. A logisztikai kérdésre érdemi válasz nincs, sem a szociális diagnózist végző esetmenedzser, sem a kliensek mozgatására nincs épkézláb ötlet azon kívül, hogy valamely más szakfeladattól vonnának el erőforrást.
Felmerült a „kapacitás-lobbi” funkció a diagnózis kapcsán, a diagnózisból érkező információk hatására talán majd új szolgáltatási kapacitások jönnek létre. Ezzel csak az a gond, hogy a szociális ellátórendszer jelen pillanatban is számos olyan adatforrást, funkciót működtet (MÜKENG, KENYSZI, várakozók jelentése, szakterületi felmérések, kutatások), ami alapján a kapacitás-hiányok felmérhetők és a rendszernek lett volna lehetősége a kapacitás bővítésére. De nem tette meg. Felmerül a kérdés, hogy ha a várakozók listáján jelentett 20+ ezer főnyi állomány nem indukált kapacitás-bővítést, akkor miért épp a szociális diagnózis tenné meg. Szintén hasonló a helyzet, ha a rendszert minőségi mérésekre szeretnénk használni: a rendelkezésre álló adatok szisztematikus elemzésével és néhány célzott méréssel, kutatással pontos kép alkotható a kliensutakról vagy a szolgáltatáshoz való hozzáférés minőségi kérdéseiről, ehhez nem szükséges egy ellátórendszert lefedő új tevékenység.
Végezetül maga rendszer a területen dolgozó szociális munkásokat szakmailag meglehetősen inkompetensnek látja – hiszen külső, központilag nem szabályozott segítség nélkül mintha nem is lennének képesek a kliensekkel foglalkozni. Ha ez a jelenség létezik, akkor az megint nem a diagnózissal kezelendő dolog, ez inkább a képzési rendszer alapvető hiányosságaira és a szakmai kapacitások minőségi amortizációjára utal.
Konklúzió (?)
Röviden összefoglalva:
- A „diagnózis” fogalma a szociális munka tekintetében több szempontból meghaladott.
- A rendszer alapvetően érinti a szolgáltatások igénybevételével kapcsolatos eljárásokat, ennek ellenére nagyon kevés információval rendelkezik a szakma.
- Jelen pillanatban tisztázatlan, hogy a funkció milyen személyi és milyen nem személyi erőforrásokat igényel, előzetes hatásvizsgálatról nem tudunk. A szakmai és finanszírozási szabályozásban a szociális diagnózishoz nincs hozzárendelt erőforrás, miközben januártól kötelező.
- A szociális diagnózis feladata, funkciója nem tisztázott. A szociális ellátórendszer igénybevétellel kapcsolatos problémái jellemzően a szociális diagnózis bevezetése nélkül megoldhatók lennének, miközben a szociális diagnózis más társuló intézkedések nélkül, önmagában nem fog érdemi megoldást nyújtani ezekre a problémákra.
- A szociális diagnózis potenciálisan jelentősen lassítja a szolgáltatáshoz való hozzáférést, elnyújtja a kliens-utakat, cserében nem tudható, milyen „nyereség” ellentételezi ezt akár a kliensek, akár a szolgáltatók felé.
- Nem ismert, hogy a szociális diagnózis miként fogja érinteni az igénybevétel általános és szolgáltatás-specifikus kritériumrendszerét, illetve az igénybevétel eljárását, folyamatát, pl. a jogorvoslat rendszerét.
Meleg Sándor
szociális munkás
Források:
- Kozma Judit: Szociális diagnózis. Esély, 2001/3. 61-94.
- Szociális diagnózist készíthetnek 2018-tól. Kormány.hu 2017. január 3.
Az írás a szerző személyes véleményét tükrözi, vitaindító jelleggel.
Hozzászólások, vélemények…
Szabó János(2010.10.20.) |
 |
Meleg Sándor(2010.10.21.) |
|
Kapcsolódó anyagok
