Bevezető helyett…
Az országgyűlés honlapján megjelent a T/1620. számú, Magyarország biztonságát szolgáló egyes törvények módosításáról szóló tervezet. Ez tartalmazza a Szoctv. és a Gyvt. módosítását is. Ilyenkor azért felmerül, hogy a szociális ellátórendszer alapjait és a gyermekvédelmi törvény egyes részeit érintő kérdéseknek mi köze is van egy olyan háborús veszélyhelyzethez, amiben maga az ország még csak nem is érintett közvetlenül. Milyen módon szolgálja Magyarország biztonságát a kitagolt férőhelyek visszavonása a bentlakásos intézményekből vagy épp a gyermekvédelmi gyám feladatainak kalapálgatása?
Szubszidiaritás
De ugorjunk a lényegre: a tervezet legfontosabb pontja a Szoctv. 2. §-nak cseréje. Eredeti szöveg, mely eddig különösebb gyakorlati jelentőséggel nem bírt:
A szociális ellátás feltételeinek biztosítása – az egyének önmagukért és családjukért, valamint a helyi közösségeknek a tagjaikért viselt felelősségén túl – az állam központi szerveinek és a helyi önkormányzatoknak a feladata.
1993. évi III. tv. 2. §
Új szöveg pediglen – a koncepció hasonló látszólag, de ijesztően jól kidolgozott:
(1) Az egyén szociális biztonságáért elsősorban önmaga felelős.
(2) Ha az egyén a szociális biztonságának megteremtésére önhibáján kívül nem képes, abban – anyagi lehetősége és személyes képessége arányában – a hozzátartozó kötelessége segíteni.
(3) Ha az egyén megélhetése önmaga és a hozzátartozók által nem biztosítható, a lakóhelye szerinti települési önkormányzat gondoskodási kötelezettsége áll fenn.
(4) Az állami támogatásban részesülő karitatív szervezetek feladata a szociális biztonságban nem élők felkutatása és – erejükhöz mérten történő – segítése.
(5) Ha az egyén szociális biztonsága a (4) bekezdésben foglaltak ellenére nem teremthető meg, annak biztosítása az állam kötelezettsége.
T/1620. 13. §
Maga az indoklás meglehetősen semmitmondó, a szubszidiaritásra hivatkozik. A szubszidiaritás fogalma kapcsán több megközelítéssel lehet találkozni, de a lényeg az, hogy problémáknak lehetőleg azok keletkezési helyén kell megoldódnia, és a felsőbb szintek beavatkozásának a szükséges minimumra kell korlátozódnia, de a szükséges segítséget meg kell adnia (forrás). A tervezetben szereplő szintek hierarchiája a szakmai oldalról nézve semmi újdonságot nem tartalmaz, bármely szociálpolitika, szociális munka témájú elméleti műben megtalálhatjuk ezeket és a köztük lévő progresszivitási viszonyt.De az egyszeri szociális munkás eközben azért megvakarja a füle tövét, hogy biztos, hogy az egyén a problémák keletkezési helyéhez legközelebbi szint? Vagy csak ez a legkönnyebb ellenállás felé vivő út?
A szubszidiaritás felemlegetésével a legnagyobb gond az, hogy a benyújtó kormányzat sok mindenről lehet híres, de épp a szubszidiaritás alkalmazásáról nem. Az elmúlt 12 évben minden rendszerszintű beavatkozásra irányuló kormányzati lépés és intézkedés a centralizációról, a döntési jogkörök és erőforrások elvonásáról szólt. Az önkormányzatiság helyett minden területen a központi kormányzati végrehajtó apparátusba (kormányhivatal és egyéb kézivezérelt vagy masszív kormányzati többség irányítása alatt álló szervezetek) kerültek át a funkciók a jogkörök és a források. Még a kormányzati hatalmi monoliton belül is láthatóan nőtt a centralizáció, egyre szűkebb körbe összpontosul a hatalom egyre nagyobb része. És akkor jön a szubszidiaritás kora? És ettől az egy rendelkezéstől eltekintve semmi nem utal arra, hogy a szubszidiaritást a kormányzat bármilyen területen akár csak hipotetikus módon elfogadná. Ebben a formában ez a felsorolás lényegében csak annyit és kizárólag annyit jelent, hogy az egyén oldja meg a problémáit, ahogy tudja, a kormányzati segítség az utolsó védvonal és csak és kizárólag a minimálisan elvárható szintre fókuszál. magyarul: az állam a lehető legnagyobb mértékben igyekszik kivonulni a szociális ellátórendszerből. Íme a nemzeti-keresztény-neoliberális szociálpolitikai doktrína.
A gyakorlatban ez azt jelentheti, hogy az egyén számos problémája esetén csak önmagára számíthat, illetve nagyon könnyen találhatja magát abba a helyzetben, hogy „önhibájából” kifolyólag segítség nélkül marad. Mi lehet önhiba? Pl. a nem megfelelő „együttműködés” (=nem csinálta azt, amire a hivatalnokok vagy a szociális rendőr szerepbe kényszerült szociális munkás utasította).
Az egyéntől felfelé lépve a család és a hozzátartozók terhe lesz a szociális probléma – ne legyenek illúzióink, ez a teher első sorban az ellátás költségeinek kifizetését jelenti majd.
A következő szint a települési önkormányzat szintje, akikre a jogszabály szolgáltatási kötelezettséget telepít. Ilyen eddig is volt (a Szoctv. és az Mötv. is az önkormányzatokat tekinti a formális ellátórendszer első vonalának), más kérdés, hogy a gyakorlatban ez már kevésbé működött pont az önkormányzati hatáskörök és források elvonása miatt. Nagy kérdés, hogy pl. az elmúlt évek elvonásai után milyen mozgástere van az önkormányzatoknak a segítségre – már azon túl, hogy eddig is jelentős mértékben hozzájárultak a durván alulfinanszírozott ellátórendszer életben tartásához (ennek kiváló indikátora az egyházi kiegészítő normatíva).
Az „állami támogatásban részesülő karitatív szervezetek” alatt nyilván itt az egyházak érthetők… némileg azért elgondolkodtató, hogy ilyen módon sikerült a civil szektort meghatározni (=fogalmilag megsemmisíteni).
És csak legvégül lép be a terepre maga az állam közvetlenül – bár, hogy ez a közvetlen belépés mit jelent, az ismét nagy rejtély, hiszen a jogszabályi szöveghez semmilyen előzetes társadalmi egyeztetés vagy tájékoztatás nem társult. Annyira sem, hogy a hét elején egyes szervezeteknek kiküldött véleményezendő tervezetben ez a paragrafus még csak nem is szerepelt! Maga a kormányzat gondolta azt (gondolom a szubszidiaritás jegyében), hogy ezt a tételt nem kell megbeszélnie az érintettek egyetlen körével sem…
A nagy technikai probléma az, hogy végső soron itt nem egy szociális elméleti anyagról van szó, hanem jogszabályról. Az itt felállított prioritási sorrend olyan kötelezően betartandó normarendszer, aminek a végrehajtása kikényszeríthető és számon kérhető. Maga a jogszabály ugyanakkor nem tartalmaz semmilyen olyan elemet, amely a fenti hierarchikus rendszer működését magyarázná, értelmezné, azokhoz eszközrendszert rendelne vagy a megvalósítást részletezné (akár kiutalva alacsonyabb jogszabályi szintre a részletezést) és nem jelenik meg a számon kérhetőség feltételrendszere sem. A jogalkalmazás kapcsán rengeteg kérdés merülhetne fel, amire semmi potenciális válasz nem látszik:
- Ki, mikor és hogyan fogja ezt a rendelkezést az ellátórendszerben alkalmazni?
- Mitől lesz „önhibás” egy kliens az eges szociális problémák esetén?
- Ki dönthet arról, hogy adott problémát melyik szinten kell kezelni?
- Ki fogja ezt ellenőrizni?
Ebben a formában a jogszabály tervezet azt sugallja, hogy az állampolgár alapjáraton az államon élősködik, aki a problémáit egyből az állami rendszerre tolja – miközben maga az ellátórendszer és a gyakorlati szociális munka a kezdetektől fogva a lehető legnagyobb mértékben épít az egyéni, családi és közösségi problémamegoldásra. Aki ezt így rögzítette, az sem általában véve a problémamegoldás jelenségével, módszertanával, sem az ellátórendszer működésével nincs tisztában.
A definíció fontos problémája, hogy a problémamegoldás szintjeit egymást kizáró fokozatokként definiálja, a gyakorlatban ezek viszont nem kizáró, hanem kiegészítő viszonyban állnak egymással. Seregnyi szociális probléma egyidejűleg több szinten is igényli az intervenciót különböző formákban és módszerekkel – de ennek eltalálása a segítő szociális szakemberek kompetenciája, nem pedig jogszabályi meghatározás kérdése. És azért az elmúlt években pont a szociális szakemberek kompetenciája szűkült be, de a jelen meghatározás sem a szociális munka pozícióit erősíti (igen finoma körbeírva a dolgokat).
Összességében ez egy vérforralóan inkompetens kísérlet egy tisztázatlan szakmai koncepció behozatalára az ellátórendszerbe, aminek a potenciális negatívumai már most jól láthatók. A szubszidiaritásról meg ne essék szó egy olyan intézkedés esetében, amit egy salátatörvénybe bújtatva, minden előzetes szakmai egyeztetést mellőzve kreáltak.
