Sokat gondolkodtam azon, hogy lehetne szemléletesen megjeleníteni, mi a tavaly novemberben elfogadott Szoctv. módosítással a probléma, mi az a szemléletbeli eltérés, ami miatt elég nehezen egyeztethető össze a szociális munka megközelítéseivel és a jelenlegi ellátórendszer működésével.
A hatályos szöveg egyfajta hierarchiát határoz meg a szociális intervenció („gondoskodás”) különböző színterei között. A módosítás mellett szóló érvek kapcsán elhangzott, hogy ebben semmi újdonság nincs, mert ezt már a szociális munka réges-régen alkalmazza. Hát ezt azért lehet egy kicsit árnyalni, pont ezért vessük csak össze azt a szemléletet, amit a szociális munkában használunk és amit a szociális törvény behoz.
A szociális munkában vannak modellek (pl. az ökológiai modellek), melyek hasonlóak, egymásra épülő, rétegződő színterekkel dolgoznak. Ezekben ugyanakkor a szintek nem egymást kizáró, hanem egymást kiegészítő viszonyban vannak, a szociális munkás felmérő, elemző és beavatkozó tevékenysége párhuzamosan zajlik a különböző szinteken és adott személytől, a probléma jellegétől és a környezettől függően egyedi, egyénre szabott segítséget tud adni a szociális munkás. Az ökológiai modell alapvetően integratív jellegű, számos megközelítés együttes alkalmazásával lehetőséget teremt a problémák mögötti komplex összefüggések feltárására és komplex, több szintű beavatkozásra.
Nézzük meg, ezzel szemben mit csinál az új rész a szociális törvényben! Ha a szöveget megnézzük, egy jól definiált döntési fát tudunk felvázolni, ami jellemzően az „Ha nem… akkor” logikai kapcsolatra épül.
HA az egyén nem képes önmagáról gondoskodni, AKKOR jön a család.
HA a család a gondoskodásra vonatkozó kötelességét nem teljesíti, AKKOR lép be az önkormányzat
HA a települési önkormányzat gondoskodásra vonatkozó kötelességét nem teljesíti, AKKOR jön az állam.
A beavatkozási szintek egymást kizáróak, amíg az egyik szinten nem igazolt a beavatkozás elégtelensége, addig nincs feljebblépési lehetőség! Nincs komplex felmérés, nincs párhuzamos, többszintű komplex beavatkozás ebben a rendszerben. Ez a fajta kizáró szemlélet teljesen idegen a szociális munkától. Sőt, a jelenlegi ellátórendszer sem ezen az elven működik, mert meghatározóbb a gondozási szükséglet intenzitására épülő tagolás, az alapszolgáltatás és szakosított ellátások kétszintű rendszere pl. erre az elvre épül és nem a felelősségi sorrend alkalmazására. Elég sok olyan szociális probléma van, amire a színterek hierarchiája abszolút alkalmazhatatlan, pl. a szenvedélybetegséget, pszichoszociális fogyatékosságot miként lehet egyéni vagy családi felelősség körében értelmezni? Sehogy….
Az új törvényi rész ezen felül meglépett egy olyan váltást, amit szociális munkában nagyon nem szeretünk: morális kontextusba helyezte a szociális beavatkozást. A „felelősség” egy jogszabályban első sorban morális kontextusban értelmezhető, nem pedig a szociális szakma empowerment szemlélete szerint. Miért? Mert a jogszabály maga is egy norma, az attól való eltérés szankcionálható, a norma betartása kényszeríthető. A felelősség egy az egyben hozza magával az érdemesség-érdemtelenség kérdését a maga számtalan jogi és etikai dilemmájával.
Még jelenleg tisztázatlan, hogy az alapelvek betartását miként fogja a szociális jogban érvényesíteni a kormány, de itt a logikai továbblépésekhez egy-egy (ma még többé-kevésbé hiányzó) jogi aktus tartozik: bizonyítani, igazolni kell, hogy az „egyén önmagáról gondoskodni nem képes”, aztán az önkormányzati beavatkozás előtt le kell folytatni egy eljárást, amiben a Ptk. szerinti sorrendben a hozzátartozók gondozási kötelezettségét megállapítani vagy kizárni kell. Az önkormányzat és az állam közötti vita külön érdekes lehet még ebben a szemléletben, jobb ebbe bele sem gondolni.Az sem mellékes szál, hogy egy adott helyzetben egyáltalán az egyén vagy a család kompetens tud-e lenni a megoldásban?
Egy példa
Gondoljunk egy fiatalkorú, szegregátumban élő család szerhasználó gyerekére, akinek emiatt iskolai problémái vannak! Vajon a szociális munkás kezdheti-e azzal, hogy a fiatal orra alá dörgöli, hogy „viselkedjél már, te vagy a felelős önmagadért”? Folytathatja-e azzal, hogy a családot teszi felelőssé és nevelési problémává keretezi át a jelenséget (ahogy ezt teszi néhány jogszabály már most számos problémával)? Egyáltalán mit várhatunk ebben a helyzetben a családtól – mi esetleg maga is diszfunkcionálisan működik? Megközelíthető a család diszfunkcionalitása felelősségi alapon? Megoldható-e ez az eset anélkül, hogy a szegregátum vagy a település szintjén nem történik beavatkozás, ami érinti a szerhasználat társadalmi okait? Az intézményesített segítségnek (pl. drogrehabilitációs intézmény) tényleg csak akkor van létjogosultsága, ha az egyéni vagy családi szint már kimerült?
Lenne miről beszélgetni egy-egy eset kapcsán, miként is működik az Szt. új rendelkezése, sajnos a szociális gondoskodáspolitikai államtitkárság elfelejtette kibontani koncepciójának lényegét, így mi egyszerű szociális munkások nem feltétlenül értjük azt.
És még egy példa, hogy hova vezet ez a szemlélet…
Gondolom mindenkinek ismerős a történet, hogy 6 szülő beperelte az államot az általuk nevelt és gondozott, ma már bőven felnőttkorú gyermekeik részére biztosított támogatott lakhatás érdekében. Ez az eset nagyon is jól mutatja a változás lényegét: lehet valaki akár bőven nyugdíjas korban, mint „család” akkor is köteles gondoskodni. Az önkormányzati és állami ellátórendszer kapacitásbeli és egyéb problémák miatt még a saját elveit sem képes a gyakorlatban alkalmazni, de elég elegánsan hivatkozni majd erre a jogszabályra és megoldódnak a problémák – hogy ez milyen járulékos károkkal jár együtt, az nem fog felmerülni. Ha esetleg sikerül is az állami intézményrendszerben elhelyezni valakit, akkor egy erősen kiterjesztett anyagi felelősség fog előtérbe kerülni, ami első sorban a térítési díj kapcsán kerül előtérbe
Nehéz nem észrevenni a módosítás mögött ezt az irányt: a problémák megoldásában az állam igyekszik minimalizálni a szerepét. Az új szövegváltozat alapján pedig az állam aligha perelhető az ellátórendszeri hiányosságok miatt, mert a bizonyítási teher megfordul: minden állam alatti szint esetében külön meg kell vizsgálni, hogy miért nem érvényesült a gondoskodási kötelezettség, s az állam csak akkor vehető elő, ha már minden más opció kimerült. Ez azért az állam elleni pereket a szokásosnál is jobban elnyújtja (a jelenlegi állam elleni per is 6 éve tart, ehhez viszonyítsunk).
Nesze neked gondoskodáspolitika.
Szt. 2. § (1) Mindenki felelős önmagáért.
1993. évi III. tv. – 2022. évi L. törvény 13. § által megállapított szöveg
(2) Ha az egyén önmagáról gondoskodni nem képes, őt – a képességeik és lehetőségeik szerint, a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (a továbbiakban: Ptk.) rokontartásra vonatkozó szabályai szerinti sorrendben – a hozzátartozók segítik.
(3) Ha az egyén önmagáról gondoskodni nem képes és a hozzátartozók (2) bekezdés szerinti gondoskodásra vonatkozó kötelességüket nem teljesítik, az egyén lakóhelye szerinti települési önkormányzat jogszabályban meghatározott feltételek szerinti gondoskodási kötelezettsége áll fenn.
(4) Ha az egyén önmagáról gondoskodni nem képes, és a hozzátartozók a (2) bekezdés szerinti, a települési önkormányzat pedig a (3) bekezdés szerinti gondoskodásra vonatkozó kötelességet nem teljesítik, az államnak jogszabályban meghatározott feltételek szerinti kötelezettsége áll fenn.
(5) Az állam és a települési önkormányzat a szociális gondoskodás feltételeinek biztosításával összefüggő feladatainak ellátása során együttműködik az egyházi és civil szervezetekkel.
(6) A szociális intézmények és intézkedések rendszerének kialakítása és működési kereteinek biztosítása az állam és a települési önkormányzat feladata e törvényben meghatározott módon.
