Családi pótlék emelése? Köszönjük, igen. – Válaszok Forgács István 2022. január 4-én megjelent véleménycikkére (index)
A családi pótlékról
A családi pótlék hazánk egyik legrégebbi pénzbeli ellátása, a gyermeknevelés költségeihez való hozzájárulás 1912 óta létezik. Rövid időszaktól eltekintve a támogatás nem függött a család jövedelmi helyzetétől, 1990 előtt folyósítása munkaviszonyhoz kötött volt, utána viszont gyakorlatilag univerzális ellátásként létezett, a társadalom minden tagja számára könnyen hozzáférhető volt. A családi pótlék összege emelkedik a gyermekek számával, figyelembe vesz olyan családi helyzeteket, mint az egyedülálló szülőség és némi kompenzációt biztosít a gyermeket érintő fogyatékosság vagy tartós betegség esetére. A legfontosabb dolog a családi pótlékkal kapcsolatban, hogy összege 2008 óta nem változott, az infláció miatt értékének felét elveszítette mára. Ha a bruttó reálkeresetekhez vagy épp a minimálbérhez viszonyított arányt nézem, akkor még rosszabb a helyzet.
A családi pótlék összege azért is fontos kérdés, mert a GYES mellett ez az egyik olyan pénzbeli ellátás, mely a legszegényebb társadalmi rétegek számára is általánosan hozzáférhető, míg a GYED, a családi adókedvezmény a legtöbb esetben nem vagy csak részlegesen elérhetők, de olykor az anyasági támogatás sem kapják meg. A családi pótlék jelenlegi összege 12 200 Ft, az egyedülálló szülő tartós gyermeke után 25 900 Ft-ot kaphat, látható, hogy nem félelmetesen nagy összegekről van szó, 2022-ben a magyar költségvetés 307,5 milliárd forintot költ erre a célra, ez 1,7 millió gyermeket és fiatalt érint.
Pénzbeli ellátás, mint ellenösztönző
Forgács politikai eszmefuttatásaira (bármilyen csábító) nem szeretnék részleteiben reagálni, ugyanis azokat kezeljünk akként, amik: szubjektív, nem szakértői megnyilvánulások, melyek nyilvánvalóan egy politikai-ideológiai beállítottságból fakadnak. Viszont nézzük meg azokat az állításokat, melyeket a családi pótlék emelése kapcsán tesz vagy sugall.
Forgács szerint felelősen gondolkodó, a társadalmi felzárkózás és a cigány közösségek kérdését ismerő ember nem támogathatja a családi pótlék pénzbeli emelését. Ebből elvi szinten következik, hogy maga a családi pótlékot, mint egyfajta ingyen pénzt, a teljesítmény ellenösztönzőjeként, a felzárkózás akadályaként képzeli el. Ugyanakkor erre semmilyen adat nem utal, de a gyakorlat sem támasztja alá. Gondoljunk bele, hogy 2022-ben a minimálbér önmagában nettó 133 ezer forintos összegét nem lehet GYES és családi pótlékból produkálni, már csak azért sem, mert a családi adókedvezménnyel együtt számolva még csak közelíteni sem tud az összeg. Minimális racionalitással belátható, hogy nincs olyan forgatókönyv, ahol a szociális transzferek versenyképesek a munkajövedelemmel, még akkor sem, ha dupláznánk a családi pótlékot. Sőt, a munkajövedelem emelkedésével a családi pótlék sem veszik el, tehát még ilyen formában sem hat ellen.
A pénzbeli ellátások munkaellenes hatása klasszikus neoliberális érv, ennek szellemében a jelenlegi kormányzat az elmúlt években mindent megtett, hogy ezeket a háttérbe szorítsa, vagy legalábbis elinflálja, presszionálva a „munka alapú társadalom” megvalósulását. Eközben a gyakorlatban ezt a tételt nem igazolják adatok, az alacsony összegű szociális transzferek leginkább a kiszolgáltatottságot fokozzák csak. Azt is tudni kell, hogy a mélyszegénységben élők transzferekből élő, otthon tespedő képe nagy részben hazugság, egyszerűen csak olyan megélhetési stratégiákra kényszerülnek (közmunka, szürke- illetve feketegazdasági foglalkoztatottság), amiben felértékelődik az államtól kapott minden anyagi juttatás.
Forgács szerint gond, hogy a jelenlegi családi pótlékot sem közvetlenül a gyermekekre költik ma Magyarországon a szülők – sem a cigányok, sem a többségiek. A családok támogatásáról szóló törvény (1998. évi LXXXIV. törvény) szerint gyermek nevelésével, iskoláztatásával járó költségekhez az állam havi rendszerességgel járó nevelési ellátást vagy iskoláztatási támogatást nyújt – ez a családi pótlék. A pótlék felhasználását tekintve soha nem volt elvárás, hogy tételesen a gyermekre fordított költségekkel legyen alátámasztva. Alapvetően ez egy elég rosszhiszemű megközelítés, ha azt feltételezem, hogy a családok társadalmi helyzettől függetlenül képtelenek egy támogatást funkcionálisan felhasználni – miközben a gyermeknevelés elemi költségei a támogatás összegének többszörösére rúgnak. Ahogy Forgács írja: az ellenzék sem tud garanciát adni arra, hogy a megemelt családi pótlékot majd a gyermekekre fordítják – és nem is kell senkinek ezt garantálni. A családi adókedvezmény esetében sincs erre semmi garancia, a kormányzat mégsem végez célzott ellenőrzést a családok megrendszabályozására.
Adjuk e természetben a családi pótlékot?
Ez a vita meglehetősen régi, az utalványos felhasználás mellett pont a felhasználással való visszaélések adják az egyik érvet. Ugyanakkor vannak bőven ellenérvek is. Az egyik ilyen érv, hogy mélyszegénységben, nyomorban élők igen nagy hányada olyan kistelepülésen, szegregátumokban él, ahol a szolgáltatáshiányok miatt ezek az utalványok nehezen használhatók fel: a helyi kisboltokban a legtöbb ilyen utalvány nem ér semmit, a tényleges elfogadóhelyek sokkal messzebb vannak, mint az reálisan elérhető lenne a családnak. Ráadásul az utalványokra ugyanúgy rátelepülnek azok a jelenségek melyek a nyomorban élők életét megkeserítik, pl. az uzsorázás. Ennek során például előfordul, hogy a család áron alul kénytelen pénzzé tenni az utalványait, ezzel megint csak a család veszít. Még az élelmiszercsomagok sem jelentenek garanciát – főleg, ha az állam jelentősen túlárazva veszi azokat (lásd az RSZTOP csomagok esetét).
Kérdéses, hogy azokat a rossz fogyasztási szokásokat, melyek a mélyszegénységben élőket a társadalmi átlagnál nagyobb arányban jellemzik (egészségtelen élelmiszerek fogyasztása, dohányzás, alkoholfogyasztás, stb.), meg lehet-e úgy akadályozni, hogy az anyagi forrásokat megpróbáljuk átirányítani. A szociális munka szemszögéből nézve a válasz NEM, ez önmagában nem elsődleges, és nem elégséges eszköz. Szociológiai közhely következik: a mélyszegénységben a társadalmi normától jelentősen eltérő túlélési stratégiák alakulnak ki, melyek évtizedek óta fennállnak és generációról generációra öröklődnek. Nagyon fontos, hogy ezeket a túlélési stratégiákat a többségi társadalmi közeg tartja fenn azzal, hogy olyan feltételeket teremt, ami a kitörést rendkívüli mértékben megnehezíti. Szintén sokat emlegetett szociológiai tény, hogy a rendszerváltás után a társadalmi mobilitási lehetőségek beszűkültek és pl. ennek egyik fő eleme az oktatási rendszer társadalmi mobilitást elősegítő hatásának leépülése. Ennek a „megmagyarázására” született az a megközelítés, hogy bár a lehetőség adott, de a mélyszegénységben élők érdemtelenek, felelőtlenek, a maguk hibájából kerültek oda, ahol vannak és önhibájukból fakadóan nem tudnak kitörni. Ez alapozza meg azt az állami attitűdöt, hogy a mélyszegénységben élőket nem segíteni kell, hanem „megnevelni, jó útra terelni”. Ezért került előtérbe a természetbeni támogatások erőltetése, ami lényegében a családok kiskorúsítását jelzi: azt üzeni, hogy „majd az állam eldönti, hogy mire költheted a pénzt, mert te nem vagy erre alkalmas és képes”.
Vannak olyan természetbeni támogatási formák, melyek abban a formában tényleg működhetnek jól, ilyen pl. a gyermekek iskolai ingyenes étkezése. A szünidei ingyenes étkezés működése nem problémamentes, de inkább pozitív irányba billen a mérleg. Jó lenne természetben közműköltségeket támogatni, de erre nincs általános ellátás és a településeken ritkán fordul elő, hogy önerőből erre költenének, főleg, ha mélyszegénységben élőkről vagy romákról van szó. De ha a társadalom minden tagja jogosult egy univerzális pénzbeli támogatásra, akkor arra legyen joga a mélyszegénységben élőknek is.
Higiéniai szegénység
Beszéljünk akkor egy kicsit a menstruációs szegénységről és a higiéniai problémákról. A mélyszegénységben élő családok jelentős részénél a higiéniai problémák ott kezdődnek, hogy a szegregátumokban, kistelepüléseken nincsenek vagy erősen hiányosak közművek. Elektromos áram még csak akad, de folyóvíz-bekötés vagy csatornázás alig. Teljesen egyértelmű, hogy Ha több száz méterről kell hordani kannában a vizet, hogy egy szoba-konyhában egy lerobbant kályhán vagy palackos gázzal melegítsék a vizet a fürdéshez, akkor sok értelme nincs higiéniai termékekre beváltható utalványokat osztogatni. Forgács azt gondolja, hogy a jólápoltság csak akart kérdése és ha fogkrémet, mosóport, pelenkát meg szappant osztunk, akkor majd ez mindent megold. Hát nem fog.
Én magam vettem részt olyan programban, ahol higiéniai termékeket juttatunk szegregátumban családoknak, a koronavírus járvány idején több száz kézfertőtlenítőt osztottunk, állítottunk össze fiúknak és lányoknak higiéniai csomagokat – de ez nem a családi pótlék helyett volt, hanem többlet segítségként kapták. És ha már gyermekvállalás: meg lehet szervezni a védőnők bevonásával felvilágosító előadásokat, foglalkozásokat, nőgyógyászati ellátást és ingyenes fogamzásgátlást – de megint csak nem úgy, hogy közben elveszem a pénzügyi forrásaikat, hanem úgy, hogy megnyitok addig elzárt utakat és területeket.
Miért kellene emelni a családi pótlékot?
Amint azt említettem, a családok pótlék azon ellátások közé tartozik, mely másfél évtizede változatlan, jelentősen elértéktelenedett. Ez az elértéktelenedés leginkább a nehéz anyagi helyzetben élők életét nehezíti meg, akik számára a többi, munkajövedelemtől függő támogatás a legtöbb esetben nem vagy csak részben érhető el. Emiatt jön létre a „perverz újraelosztás” nevű jelenség, mely szerint a társadalmi jövedelmek újraelosztásának igazi haszonélevezői nem a felzárkózó társadalmi rétegek (ami egy szociálisan érzékeny államban elvárt), hanem a jó anyagi státuszban élők. Gondoljunk bele, hogy 3 gyerek után havi 48 ezer Ft családi pótlék jár (ez a gyermeknevelés költségeit tekintve szinte csak jelképes segítség) családi adókedvezményből meg 99 ezer Ft. 99 ezer forintnak az adóalapja 660 ezer Ft – ez nem egy mély szegénységben élő roma háztartás jövedelme.
A családi pótlék emelése ezt a markáns egyensúlyvesztést kompenzálná – az állam azokat támogatná, akik jobban rászorulnak, nem azokat, akik kevésbé. Ha duplázódna is a pótlék, akkor is lényegében a másfél évtizeddel ezelőtti értékét kapná vissza, nem többet. A magasabb családi pótlék és a családi adókedvezmények kiegyensúlyozott, rendszerszintű összehangolásával megtartható lenne az ösztönző hatás, bár hozzá kell tenni, hogy a magyar állampolgárok jövedelme alapvetően nincs összefüggésben a munkavégzésre motiváltságukkal – de ezt a vitát itt ne nyissuk ki.
Ne feledkezzünk meg arról, hogy a családi pótlék bizonyos szociális hátrányokat is kompenzál, tehát az emelés nagyon is pozitívan érintené az egyszülős családokat vagy épp a tartósan beteg és fogyatékos gyermeket nevelő családokat, sőt a nagykorú fogyatékossággal élő személyeket is, akiknek az ellátását szintén a családi pótlék alapozza meg.
Zárszó gyanánt
Forgács István írása erősen sztereotíp megközelítésekre épül, a felelőtlenségből a felelős élet felé menetelő, egyszerre gondoskodó és szerető szigorral nevelő állam képe a rendelkezésre álló társadalomtudományi ismereteink szerinte teljesen hibás. Ez nem valami baloldali, liberális elhajlás, hanem számos kutató szociológus és sok ezer terepen dolgozó szociális munkás gyakorlati tudása. A családi pótlék emelése ellen nehéz érdemi érvelést folytatni, ez a magyar állam komoly adóssága, amit ideje törleszteni.
Meleg Sándor
A szerző szociális munkás
Kapcsolódó írások:
